Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

zennegyedik évében volt akkor, Yilmaz pedig a nyolcadikban. Bejárták a környéket, színes követ gyűjtöttek a patakból. Fél tizenkettő felé már megéheztek. Fölnyílt a csomag, előkerült a fasírozott, a töltött hús, a rétes. Evés után újra kávé. Aztán a szétterített szőnyegen - feje alatt a zakó - ebéd utáni alvás. O, az az alvási Nagyon nyugtalanul bóbiskolt, de életének egyik felejthetetlen álmát ott Kücüksuban látta. Pedig milyen zavaros, sőt szégyentelen álom volt. Bár mellette van Nazime, kissé messzebb Nurten és Yilmaz jön-megy, játszadozik, bár most érezhetné magát leginkább családapának, ahogy valamennyien együtt vannak a rét nyugalmában, mégis az iroda szemközti asztalánál ülő Handan jelenik meg előtte. Ráadásul hogyan? Még most is elszégyelli magát, amikor eszébe jut. Mintha nem is lett volna ott a családja; mintha csupán vele jött volna és együtt csónakáznának a Göksu vizén. Nem volt sem rétes, sem fasírozott. Sötét hajával, páratlan termetével Handan volt mellette s hogy odabújt hozzá! Vajon miket susogott? Valóban szép lány volt, nagyon szép. Nem véletlen, hogy a kollégái bombázó Handannak mondták. Amikor fölébredt, odavolt a jókedve. Sem Nazime délutáni kávéja, sem Nurten iskolában tanult dalocskái, sem Yilmaz törleszkedése, puszija, semmi sem csillapította le belső nyugtalanságát. Úgy érezte, szégyen, amit a feleségével, a gyerekeivel művel. A világon mindent megtesznek, hogy az apjukat elégedettnek, boldognak lássák, ő mégis ilyen disznóságokat álmodik. Éppen csak köszönőviszonyban van azzal a nővel; néha hetekig sem váltanak szót, hiszen igen ritkán akad megbeszélnivalójuk. Handan most mégis a Kücüksuig követi, s bár a felesége ott ül mellette, behatol az álmába, egészen megbolondítja.. Még hogy vele csónakázik a Göksu vizén - micsoda képtelenség! Csakhogy a sátán, aki annakidején a karjánál fogva hurcolta Bahkpazariba, megint közbelépett, s egészen más gondolatokat csempészett az agyába. A kirándulás után napokig töprengett: miért voltam olyan ideges, amikor fölébredtem? Sajnáltam a családomat, rossz volt a lelkiismeretem, vagy egyszerűen dühített, hogy túl hamar kellett megválnom Handantól? Netalán az bosszantott, hogy a Göksu vizén töltött boldog percek nem válnak valósággá? Nazime asszony megint bejött, vacsorázni hívta a férjét. Refik Bey mintha álomból ébredt volna. Kinézett az ablakon. A távolban csillogó fények, de a szoba teljes sötétségben volt. Mégis azt gondolta, hogy csupán alkonyodik: valahogy nem fogta föl, hogy előrehaladt már az este. - Megjöttek a gyerekek? - kérdezte a feleségét. - Már régen megjöttek, ott ülnek az asztalnál. Csak Rád várnak - válaszolta Nazime asszony. - Hány óra van, az Isten szerelmére? - Mindjárt kilenc. Megkéstünk. - Egyáltalán nincs étvágyam, Nazime. - Aggódom Miattad. Mi van Veled? Érzem, hogy elhallgatsz valamit. - Semmi bajom sincsen - válaszolta Refik Bey. Fölkelt. Nazime asszonnyal együtt lement. Nurten és Yilmaz ott ült az asztalnál. Sőt, már evéshez láttak. Refik Bey úgy gondolta, hogy valamelyiktől kérdeznie kell valamit. ÍM