Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

ban; azt is csak azért, hogy a férje egyáltalán mondjon valamit. Hideg, vagy meleg. Az ősz édes, langyos napjaiban sem változtat Refik Bey ezen a szokásán, legföljebb a széljárásról ejt egy-két szót, mintha Nazime asszonyt valóban csak az időjárás érdekelné. S mivel úgysem bújik elő a házból egész nap, általában elegendő, ha hideget, vagy meleget mond neki. Együtt mentek be. Ezen az estén Refik Bey a szokásosnál is szótlanabb volt. Különben sem szeretett beszélni. Megelégedett azzal, hogy a felesége és a gyerekei vitatkozását -időnként pedig a tréfálkozását - végighallgatta. De mindig ennyire csöndes, enynyire szótlan volt? - Egyáltalán nem - gondolta a felesége. Aztán meg is kérdezte: - Mi van veled? Beteg vagy? - Nem, semmi bajom sincs - válaszolta Refik Bey. - Csak készíthetnél egy kávét. Amikor Nazime asszony lement és magára maradt a szobában, egyszeriben nagy nyugalmat érzett. Egyedül maradni, magára zárni a szobaajtót, aztán újra meggyőződni arról, hogy be van zárva, hogy egyedül van végre a szobában; akkor az ablak elé ülni, órákon át gondolkodni, az egész házasságát, munkáját - kezdetétől máig legalább az emlékeiben újraélni: valahogy ezt akarta. Döntött: bekulcsolta az ajtót. Aztán még egyszer megnézte, hogy bekulcsolta-e. Levetette zakóját, meglazította nyakkendőjét. Az ablak előtti karosszékbe ült. Most ugyanaz a kép tárult elé, mint ami a leégett ház mögött látszott. A tenger a távolban olyan mozdulatlan volt, mint a vízfestményeken látható tengerek; még a hajók is egy helyben álltak. De Refik Bey már mit sem látott ebből. Csak azt érzi, hogy a füle zúg, szeme pedig a harmincöt év előtti menyasszonyt, a fiatal Nazimét képzeli. Milyen karcsú, milyen finom teremtés! A haja sem olyan piszkos gyapjú színű, mint amilyen most. És a kezei! Amikor a nászéjszakán bement hozzá, Nazime a szoba egyik sarkában ült és maga elé meredt. Szeme dagadt volt a sírástól. Hiszen az akkori szokás szerint már egy nappal előbb is sírnia kellett: különben minek nézték volna! Refik Bey aztán mindent megpróbált, hógy a menyasszonya könnyeit elállítsa. Később rájött, hogy a szó semmit sem használ: valahányszor a kislány sírni kezdett, csöndesen megfogta a kezét. Ez a kéz most is előtte van: fehér, puha, ránctalan. Mennyire más a mostani: a kérges, formátlan, repedezett. Saját magát látta: élesre vasalt fekete nadrág, keményített ingnyak. Az első évek az irodában: türelmetlenül, izgatottan, szerelemben száguldozott a hivatal és az otthon között. Aztán egy hír: fölkavaró, szinte szédítő. Nazime nagy szégyenkezve megsúgta, hogy valami kis utasuk érkezik. Az utazó - első lányuk, Mukaddes, - a maga idejében meg is jött. A szülés hetében honnan sejtette volna, hogy ez a kedves, mosolygó csöppség két évet sem tölt el köztük? Furcsa világ. Vagy talán nem is furcsa, csupán ő érezte annak? Első lányuk halála után három évig nem lett gyerekük; a második lány, Nurten akkor jött világra. Aztán öt év telt el. Megszületett Yilmaz: milyen más volt! A puszta születésével is szerencsét hozott: apja, a fiatal tisztviselő most kapott először jutalmat. Azon a bizonyos estén Yilmaz talán egyhetes volt, Refik Bey pedig fölvette a prémiumot. Tavaszi alkony: fehér felhők gomolyogtak az égen, úgyszólván megbomlottak a virágzó fák utáni vágytól, meg a szelence illatától, amely az egész