Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.
Klasszikusokról - GŐDÉNY ENDRE: Ha mégis Petőfi
országot kellett az európai kényszer hatására nemzetállammá formálni, egyidejűleg nemzeti polgárosodást kezdeményezve, amely ugyanakkor maga sem volt független, mert minden kegyes díszítmény és különlegesség ellenére Ausztria tartozéka volt. Petőfi ebbe a küzdelembe nőtt bele, erre a küzdelemre tette fel az életét, életének ez volt a fennkölt értelme. Ha ez a törekvés csődbe jut, megfeneklik vagy netán katasztrófába torkollik, - magasabb szempontból az ő élete is véget ér, nincs többé értelme, motivációja, hajtóereje, távlata. A szerb apától és szlovák anyától született Petőfi személyes életprogramja, valamint az ország politikai, társadalmi, kulturális programja tökéletesen egybevágott, hajszálnyi repedés sem fedezhető fel a kettő között. Petőfi ezáltal teljesedhetett ki, vagy bukhatott el, csakis ezáltal! Ehhez kötötte az élete, és a halála is csak ennek halálából következhetett. Petőfi nem pózolt, amikor a világszabadságról vizionált, következésképpen nem pózolt akkor sem, amikor saját magát a világszabadságért vívott küzdelem kellős közepébe helyezte, illetve képzelte. Az ítélet és az Egy gondolat bánt engemet című versét mai nyelven értelmezve, a „világszabadságot" politikailag olyan állapotként foghatjuk fel, amelyben szabadon társuló polgári nemzetállamok együttese alkot egy nemzetet, szemben azokkal a zsarnok erőkkel és alakulatokkal, amelyek ennek az állapotnak a kialakulását ellenzik. Ez a két tábor lesz ekkor a föld két nemzete, melyek a jó és a gonosz ellentétpárjaként vannak egyszersmind megjelenítve, s melyek „végső" összecsapásra felállnak. Petőfi helye ebben a felállásban és küzdelemben nem lehet kétséges: a szerb-szlovák szülőktől született ifjú csak akkor lehet zseniális magyar költővé, ha a magyar ügy győzedelmeskedik, tehát, ha a magyar nemzeti polgárosodás, a minden nemzetiséget magába foglaló magyar nemzetállam diadalra jut, és függetlenedik Ausztriától. Az sem kétséges, hogy - másképp fogalmazva - Petőfinek csak akkor lehet távlata, azaz igazi élete, ha a jó diadalmaskodik. Petőfi az összecsapás kimenetelét nem is tudja másként elképzelni, mint hogy győz a jó, amely eddig mindig vereséget szenvedett. Ellenkező esetre nincs elképzelése. Nyilván azért nincs, mert megkérdőjelezhetetlen az a hite, hogy most végre a jó fog győzni. Ha nem így történne: az ő számára értelmét vesztené minden: a világ, a haza, a család, maga az emberi élet is érdektelen volna számára ebben az esetben, azaz lényegében véget érne az élete, tehát ezzel nincs mit foglalkozni. Egy ilyen helyzetben az érdemi élet valójában lehetetlen... Ha eddig eljutunk a gondolatmenetben, a többi már gyerekjáték. Potomság ahogy Petőfi mondta volt. Neki csak akkor élet az élet, ha a független magyar nemzet polgára lehet, ha szerbszlovák szülők gyermekeként lánglelkű magyar költő lehet, s ha ez a lehetőség elvész, teljesen mindegy neki, hogy a halál vagy a fogság következik-e. Akkor ki törődik azzal, hogy Szibériában kell vegetálnia, avagy a Szaharában. Szibéria mégis jobb, ha már vegetálásra kényszerül. Szláv származásának tudata, a szláv nyelv iránti érzéke nem veszett bele a magyar reformkorba, s ha már vegetálnia kell, az szlávul kedvezőbb és kellemesebb, mint hottentottául. Az öngyilkosság pedig nem kenyere. Ennyi. Aztán egyszer majdcsak meghal. Meghalt. Lehet, hogy mégis Barguzinban?
