Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

rályi hatalom. Ha az „eposzi hitelt", tehát a hagyomány anyagát olyannyira tiszteletben tartó költő ilyen lényeges ponton eltér a közismert változattól, annak igen komoly oka lehet. Valóban: ez a korkülönbség a történet egész menetét meghatározza. Nem tudjuk meg, hogy Buda mennyivel idősebb öccsénél (és nagy jelentősége van, hogy ezt csak találgathatjuk), ám a mű során az olvasónak végig az a benyomása, hogy Buda a hanyatló öregség, Etele a diadalmas fiatalság (vagy még inkább: az ereje teljére jutó férfikor) megtestesítője. Miért osztja meg a hatalmat Buda Etelével? Ő maga az egyensúly elvére hivatkozik: két különféle alkat, képesség hatalmi munkamegosztással hatékonyabban irányíthatja a birodalmat, mint az egyszemélyi, koncentrált vezetés. („Én a sokaságot bírni tudom békén, /Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén... / Légy te, öcsém, a kard, én leszek a pálca...") A későbbi fejleményekből azonban világossá válik, hogy a józannak és bölcsnek ható érvelés mögött más, jóval elemibb indíték rejlik: Buda bizonytalannak és gyöngének érzi magát, s azzal, hogy uralkodótársat vesz maga mellé, támaszt és segítséget keres, menekülve az egyszemélyi döntések felelősségétől. Ezt a valódi okot nemcsak visszamenőleg, a tragikus végkifejlet felől érthetjük meg, hanem akkor is, ha figyelmesen olvassuk Buda szózatát. Ennek fordulataiból, költői képeiből világossá válik, hogy egy határozadan ember beszél itt, aki döntési bizonytalanságát a megfontolt bölcsesség szólamaival leplezi. „Tanácsot az ember bízva miképp leljen? / Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?... / Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond, / Mint hegy tetején fa szél mentibe' hajlong." - így érzékelteti saját lelkiállapotát, már beszéde legelején. S világosan megmutatkozik félelme a cselekvéstől a következő sorokban: „Gonosz egy ló a tett, fölveszi gazdáját, / Hagyja elébb fékkel igazítni száját; / De nekibogárzik minden kicsiségre: / Viszi tűznek-víznek, lehajítja végre." Buda sajátosan nehéz helyzetében végzetes lélektani ellentmondásba bonyolódik. Ahhoz, hogy legalább részben mentesülhessen a döntés terhe alól, súlyos döntést kell hoznia: határoznia kell arról, hogy trónra emeli Etelét. Nem is határozott egy csapásra: utal rá, hogy hosszasan vívódott, s ez a vallomása különös ellentmondásban áll azzal, hogy a hatalommegosztás gondolatát isteni sugallatnak tulajdonítja: „Engem is oly szózat - Isten szava - inte, / Nem most, de szüntelen, és már eleinte: / Királyi hatalmam választani ketté; / A régi tanács, ím most serdüle tetté." Utalása, hogy már uralkodása elején is fontolgatta tervét, arra mutat, hogy Buda bizonytalansága - végső soron, amint ez a költemény egészéből kiderül, az uralkodásra való alkalmatlansága - nem az öregkor következménye, hanem eleve adott alkati sajátosság. A történet egy későbbi jelenetében a hunokat szolgáló germán vezér, Detre szavaiból is kiderül ez, amikor Etelének intrikálva magyarázza a királyi döntés indítékait: „Neved árnyékát ő azelőtt is félte: / Buda jó bátyádnak bús gondra növel te, / Gyermekkorod óta, hogy az első haddal / Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal." Buda és Etele összehasonlításához megvilágító erejű lehet a tehetség szó etimológiája: az idősebb testvér irtózik a cselekvéstől, míg öccse maga a megtestesült tetterő. Egyikük „tehetségtelen", másikuk „tehetséges"... Van olyan értelmezés, amely szerint Buda a mű elején a hatalom megosztásával azért követett el „tragikus vétket", mert - noha éppen az egyensúlyról szavalt - vég-