Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában

amelybe az ember - akarva-akaratlanul - egyszer csak belekerül. Ezért könnyebb itt megkülönböztetni, hogy ki a tisztánlátó és ki a szokványos elme. Az európaiakra most köszöntött rá az a korszak, amelyben Európából nemzeti eszmény lehet. S ez ma sokkal kevésbé utópisztikus elképzelés, mintha valaki a XI. században Spanyolország vagy Franciaország egységét jósolta volna meg. Minél hívebb marad igazi lényegéhez a Nyugat nemzetállama, annál egyenesebb út vezeti el az egész földrészt átfogó, óriási államhoz. Halvány fogalmam sincs, hogy mi, akik bolygónknak ezen a részén élünk, mi más fontos feladatot végezhetnénk el, mint hogy megvalósítjuk azt az álmot, amit az Európa szó jelent immár négy évszázada. Szerencsénkre a nemzetállam eszméje, amelyet az európaiak - tudatosan vagy öntudatlanul - megteremtettek, nem azonos azzal a filológusi, tudósi eszmével, amit hirdettek nekik. * * * Tekintsük most át esszénk gondolatmenetét! Súlyos erkölcsi válságban van ma a világ, ami sok más tünet mellett a tömegek féktelen lázadásában nyilvánul meg. Nincs többé „idők teljessége", mert ahhoz tiszta, egyértelmű, előre meghatározott jövő kell, olyan, mint amilyen a XIX. században létezett. Akkor abban a hitben éltek, hogy tudják, mit hoz a holnap. Most ellenben ismét kitágul a horizont az ismeretlen felé, mert nem tudni, kifog uralkodni, és miképp fog megszerveződni földünkön a hatalom. Nem tudni, hogy a közeljövőben milyen súlypont felé haladnak az emberi dolgok, amiért is az egész világ életén botrányosan eluralkodott az ideiglenesség. Ma minden, de minden, ami a közéletben és a legszemélyesebb dolgokig a magánéletben történik, átmeneti jellegű. Olyan ellentmondásos életstílussal állunk szemben, amely igyekszik őszinte lenni, ugyanakkor csupa hamisság. Csak akkor valódi a létezés, ha tetteinket kétségbevonhatatlanul szükségesnek érezzük. Csakis egy elkerülhetetlen cselekvéssorból jöhet létre önálló gyökérzetű, hiteles élet. Minden más, amit kényünk-kedvünk szerint elfogadhatunk vagy elutasíthatunk, csak az élet meghamisítása. Korunk két történelmi hatalmi struktúra közt támadt űr, azaz interregnum eredménye; aközött van, ami volt, és ami lesz. Ezért nem tudják a férfiak, hogy igazából melyik intézmény mellé álljanak, amint a nők sem tudják, hogy igazából milyen férfit is akarnak. Az európaiak képtelenek úgy élni, hogy ne lelkesítse őket valamilyen nagy közös ügy. Ha nincs előttük ilyen cél, elzüllenek, ellustulnak, s a lelkük összetörik. Csírájában ezt látjuk magunk körül. Az eddig nemzetnek nevezett közösségek elérték fejlődésük csúcspontját. Már nincs mit tenni velük, csak túlhaladni lehet őket. Noha még sosem volt ennyi vitális szabadságunk, mindannyian úgy érezzük, hogy már minden népnél kibírhatatlan a levegő, mert börtönlevegő az. S a nemzetek, melyek egykor mind nagy, nyitott, szellős terek voltak, most provinciákká és „vidékké" lettek. Mégis, az elképzelt európai szupernemzetben nem tűnhet el, nem szabad eltűnnie a sokféleségnek sem, ami mindig is hozzátartozott a nyugati élethez.