Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában

nességnek megszokott dologként, fennálló állapotként való elfogadása. Minthogy képtelenség normálissá alakítani azt, ami lényegében bűnös és rendellenes, az egyén a helytelenhez való alkalmazkodás mellett dönt, s ezáltal azonosul a magával vonszolt bűnnel vagy rendellenességgel. Ez a mechanizmus az ismert népi bölcsességet idézi fel bennünk: „Hazugság csak hazugságot szül". Minden nemzet élt át olyan korszakokat, amelyekben illetéktelenek igyekeztek őt uralom alá vonni, de valamely erős ösztöntől hajtva összeszedte minden erejét, s meghiúsította a szabálytalan hatalmi törekvést. Elvetette az átmeneti rendellenességet, s ezzel helyreállította a közerkölcsöt. Egy olyan társadalom, melynek állama, hatalma, uralma eredendően csalárd, nem rendelkezhet azzal az erővel és hajlékonysággal, amit megkíván a történelemben való tisztességes helytállás nehéz feladata. Tehát egyáltalán nem meglepő, hogy mihelyt felmerül egy halovány kétely, egy kis bizonytalanság a felől, hogy ki is uralkodik a világban, máris mindenki elindul - a közéletben és a magánéletben egyaránt - a demoralizálódás útján. Ismétlem: az emberi élet természetéből eredően kívánja, hogy feltegyék valamire; legyen az dicsőséges vagy szerény vállalkozás, jeles vagy köznapi küldetés. Különös állapot ez, de kérlelhetetlenül bele van kódolva lényünkbe. Az élet egyrészt az, amit mindenki önmagától és önmagának cselekszik. Másrészt: ha tulajdon életemet, amely csak nekem fontos, nem állítom valaminek a szolgálatába, akkor az tartás és forma nélkül ziláltan pereg. Az utóbbi években egy rettenetes látványban van részünk: cél híján végtelen sok eltévedt emberi élet bolyong saját labirintusában. Minden imperatívusz, minden parancs megszűnt. Akár ideálisnak is tűnhet ez a helyzet, hiszen minden élet teljesen szabadon azt tehet, amihez kedve van, s csakis önmagával foglalkozhat. Ám nem az történt, amit várni lehetett, hanem épp az ellenkezője! A szabaddá tett élet bezárul önmagába, üres és tétlen lesz, s minthogy valamivel csak meg kell tölteni, frivol módon kitalálja vagy tetteti magát, s mindenféle látszatfeladatot végez, amire semmilyen igazi, őszinte indíték nem készteti. Ma ez, holnap valami más, emennek az ellentéte. Elveszettnek érzi magát, ha önmagával szembesül. Az önzés kész útvesztő. Érthetően. Ha önző módon úgy döntök, hogy csak a saját életemben lépdelek, nem jutok sehová, csak egy helyben topogok. Eszközök nélkül nem lehet uralkodni. Az uralkodás: nyomás-gyakorlás másokra. De nem csak ebből áll! Ha csak ez volna, csupán erőszak volna. A parancs szól valakinek, egyszersmind valamit megparancsolnak. S amit megparancsolnak, végül is nem egyéb, mint hogy az alárendelt vegye ki a részét egy feladatból, egy nagy történelmi küldetésből. Ezért nem létezhet uralom életprogram nélkül. Pontosabban: uralmi életprogram nélkül. Mint Schiller mondja: „Amikor a királyok építkeznek, van mit csinálniuk a fuvarosoknak." A nagy népek és a nagy emberek látszólagos egoizmusa valójában egyfajta keménység, ami nélkülözhetetlen annak a magatartásában, aki egy feladatra teszi fel az életét. A csellengő ember nem tart sehová, nincs terve, se küldetése, és egyszerűen azért lép ki az életbe, hogy hátha mások életével feltöltődhet egy kicsit.