Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - HORVÁTH PAL: A felvilágosodás és a romantika határán (Az alig ismert J. G. Hamann)

mi és emberi értelemben közülük talán Herderre hatott a legközvetlenebbül, de Jacobi vagy az ifjú Goethe is tapasztalhatta személyisége sugárzó szellemi erejét. Ami felnőtt életének külső eseményeit illeti, változatosságról és mozgalmasságról aligha adhatunk számot: 1764-ben vette maga mellé élettársul apja egykori szolgálóját, akivel - négy gyermeket nevelve - csendben és békében élt. Idősebb évei nagy eseménye egy münsteri és düsseldorfi meghívás volt, amelyet egy gazdag tisztelőjétől kapott. így 1787-ben utazott nyugatra, ahol - gyakori betegeskedése ellenére - egy színes, mozgalmas, társasági élményekben, barátságokban és elhidegülésekben gazdag esztendőt töltött. A münsteri társaságot, amelyben egyebek között Jacobi is ott volt, elbűvölte „Észak mágusához" méltó hívő lelkesedésével, már-már a romantika fénykorát idéző miszticizmusával. Életvitelének csendes egyszerűsége ellenére szellemi radikalizmusa miatt hírnév és botránkozás kísérte: szakítása Jacobival a korabeli szalonok világában „nagy hírnek" számított. A rövidesen bekövetkező halál is itt, otthonától távol érte: alig 58 éves volt, amikor 1788 nyarán meghalt. Jacobi, Goethe vagy Lavater vonzódó távolságtartással őrizte „prófétai tekintete" emlékét, Herder teológiai és filozófiai szemléletében, különösen pedig nyelvfelfogásában viszont az általa kijelölt úton haladt tovább. Abban kortársai zöme vagy a korszakot kategorikus ítéleteivel lezáró Hegel is egyetértett, hogy Hamann a korán érkezett látnók magabiztosságával szegült szembe a felvilágosodás, a racionalizmus és a klasszika világával egy olyan irracionális romanticizmus szellemében, amely a német szellemi életnek halála után vagy két évtizeddel lett csak sajátja. A langyos racionalizmuson és fáradt pietizmuson nevelkedett Hamann első komoly szellemi élménye a londoni évekből való. A züllés szélén álló fiatalember kezében a Biblia váratlanul a megtérés és szellemi eszmélés eszközévé válik: istenélményének alapja pedig a szó, a beszéd, a nyelv lesz. Minden teológia, de különösen a protestáns hittudomány nagy kérdése, hogy „lehet-e beszélni Istenről?". A felvilágosodás világában erre a kérdésre az a természetes válasz, hogy lehet ugyan, ám maga Isten „deus absconditus", akit nem ér el, nem érint az, amit mondani tudunk róla. Ha a Szentírás pusztán „ésszerű közlés" Istenről, akkor egy így kimondott „kép" nem jelent többet, mint „tudományos mondandót" vagy „morális paradigmát", a hit és az emberi érintettség azonban egy ilyen „szenvtelen beszéd" esetében hiányzik. Alighanem ez a „szenvtelenség" az, amit Hamann a felvilágosodás valódi szellemi zsákutcájának tekint: az ő Istene szól, beszél, amit mond, az pedig egzisztenciális érintettséggé, megszólítottsággá változik. Hamann új hitének az a meggyőződés válik alapjává, hogy Isten szól és megszólít; hogy a vallás világában az Ige szól és az ember hallgatja azt. Az így felhangzó isteni szó nem tudás, hanem élmény: Isten az ember számára nem magáról beszél (racionális tudás), hanem magát mondja (költői önátadás). Hamann számára tehát a Szentírás nem filozófia, hanem irodalom, nem racionális teológia, hanem elemi esztétika: az a szimbolikus nyelv, amely a hit titkainak kimondására való, Hamann szavával „a költő-Isten műalkotása", olyan beszéd, amely nem „ad" az embernek, hanem „érinti" őt. Ezen a ponton Hamann anti-racionalizmusa ölt testet: ideálja egy olyan „empirizmus", amely a mindennapok emberi tapasztala-