Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Figyelő - DÖRÖMBÖZI JÁNOS: Mulandóság és maradandóság (Borzsák István: Dragma I-IV.)

emberként élte és éli e hosszú, szép életet. Az antik consolatio műfajnak megfelelően vigasztalta a vigaszra szorulót, és egyben vigasztalt a vigaszra szoruló. Az elmúlt évtizedben közel került egymáshoz - a Dragma korrektúráinak megvitatása okán és ürügyén - a kitüntetett és a mai kirekesztett. Beszélgetések történelemről, művelődésről, emberségről, erkölcsről, tartásról és kitartásról. A recenzió műfaji kereteit sokszorosan szétszakítva megosztom az alábbi kis történetet az olvasókkal. 1997 májusának egyik vasárnapján a Dragma harmadik kötetének levonatát vittem a szerzőhöz. Borzsák István szokás szerint kedvesen beljebb invitált, s leültetett a szép időnek megfelelően a teraszra, ahonnan szemlézni szokta szűkebb pátriáját. Nem sokáig maradhattam, mivel sietnem kellett kislányomnak a Deák téri evangélikus templomban tartandó konfirmációjára. Ezt hallva a professzor úr, térült-fordult, és a budai kertjének lankáján éppen virágzó orgonabokrokból hatalmas csokrot állított össze lányom felnőtt keresztyénné válásának köszöntésére. Hazaszeretet: bár megtehette volna néhány klasszika-filológus pályatárshoz hasonlóan, nem emigrált hazájából, mindig hű maradt Magyarországhoz, az „alföldi rónasághoz" (vö. Mi fán terem a királydinnye? Dr. IV k. 410-411.1. vagy a Weinstock István ébresztése című írást: Dr. I. 405. 1.). Minden egyes írásnak külön kis története, mára már önálló élete van. Az idő haladtával is más megvilágításba kerültek egyes elemzések. Az európai és honi városainkban tartott előadások emléke, az egykori pályatársak emléke a mindenkori jelen részeivé váltak. A Dragma negyedik kötetének ajánlásai és az „Ujabb előszó helyett" sorai a „mai halandó" emberi sorsra utalnak. Vélhetően 1998. Szent Mihály napját követően másként olvasta Borzsák István A Dobozi-legenda (vö. Dr. ÍV. k. 393.1) sorait vagy másként emlékezett a Melanchthon születésének 500. évfordulójára (vö. Dr. IV. k. 351. 1.) a Credo felkérésére 1997 júliusában, Tihanyban megírt cikkére. Egyéni tragédiáink, szenvedéseink szaporodtával, szeretteink földi létből való távoztával kisebb sérelmeink, amelyek valaha oly nagynak tűntek, elhalványulnak. Az értelmes munka, a szüntelen ténykedés, emberi küldetésünk teljesítése és a hit nem engedi, hogy az egyén „reményvesztetté" váljék, legyen az Goethe vagy más korokból más alkotó. A világmindenség mulandó, az ember maradandó. Az ember csak e világi halandó. „Emberek jöttek és emberek mentek, birodalmak tündököltek (illetőleg garázdálkodtak) és buktak meg csúfosan. Közben pedig az olykor gúnyolt »örök emberi értékek« hajója hánykódott bár, de el nem süllyedt" (Dr. I. k. 5. 1.). „Elhull a virág, eliramlik az élet..." - vetette papírra Petőfi a világirodalom egyik legszebb sorát szeptember végén; „Őszbe csavaradott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele" - indítja Arany a Toldi estéje első énekét (Borzsák István 1994-ben egy kiállítás megnyitóján e trilógia zárósorait idézte; vö. Dr. II. k. 432. 1.). „Érdemes volt?" Érdemes! Babits félelme - „Ami betűt ír ágam irt a porba, / a tavasz sárvize elsodorja"; Ősz és tavasz között - sem igazolódott. A Borzsák István által is oly sokszor interpretált Horatius (vö. pl. Dr. I. k. 121. 1,) kívánkozik ide: „Exegi monumentum aere perennius..." Budapest, 2000 karácsonyán Dörömbözi János