Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Klasszikusokról - Jeney Zoltán: Agrippa d' Aubigné...
JENEY ZOLTÁN Agrippa D'Aubigné, a vas század költője Lehet-e újat és nagyszerűt alkotni akkor, amikor már a legnagyobbak is leírták mindazt, amit leírni lehet? Lehet-e adni még maradandót, amikor a mesterek már minden műfajban megteremtették a legjelentősebbet? Lehet-e újat mondani, amikor a költészet minden tárgyát százszor körbejárták? Lehet-e egyáltalán a Múzsákat megidézni, amikor a fegyvereké a szó? Mindezen kérdések gondolkodásra késztethetnek, ha találkozunk a francia történelem egyik legviharosabb korszakának nagy költőjével, Agrippa DAubignével. O a bizonyság arra, hogy minden írói bravúr, minden mester túlszárnyalható, ha a tollat igazi hevület, igazi furor vezeti. Bizonyság arra, hogy minden udvari szép szó, minden ábrándból született tetszetős frázis elhomályosul, ha igazán átélt borzalmak emlékeiből kikristályosult szenvedélyek kapnak formát a papíron. Agrippa DAubigné élete egybefonódik a franciaországi reformáció tizenhatodik századi élethalálharcával. Hét éves, amikor II. Henrik halálával véget ér a béke korszaka Franciaországban, De Guise-ek és Condék torzsalkodnak a hatalomért az ifjú II. Ferenc feje fölött. A beteges fiatal király korai halála után a trón öccsére, IX. Károlyra száll, aki feladatát ellátni képtelen, hiszen kiskorú még, s jobbára Ronsard, a kor költőfejedelme leckéit hallgatja, míg a királyságot anyja, Medici Katalin irányítja. Az országban egyre erősödik a reformáció, s egyre nagyobb teret követel magának, amit az udvar ellenségesen figyel. Egy balul sikerült puccskísérlet, az amboise-i összeesküvés résztvevőit, köztük vezető hugenottákat, Párizsban nyilvánosan kivégzik, s ennek szemtanúja a nyolc éves Agrippa. Harcos hugenotta család fiaként sorsa megpecsételődik, s életét attól fogva állandó háborúskodás szabja meg. Apja megesketi, hogy a reformáció ügyét sosem hagyja cserben, s az amboisei kivégzettek képe mindig a szeme előtt lebeg majd. Ilyen indulással nem csoda, ha életműve némiképp elüt mesterei alkotásaitól. Eszmélése idején - és ezt nyugodtan tehetjük nyolc éves korára, ama nevezetes kivégzés időszakára - a reneszánsz francia költészet virágzását éli. A negyvenes-ötvenes években jelent meg a nagy költőgeneráció, a Pléiade legtöbb mesterműve: Scéve Déliája, Ronsard Himnuszai és Szerelmei, Labé Szonettjei, Du Beilay Panaszai, és már ott bújt valahol Ronsard kéziratai között a nagy nemzeti eposznak tervezett Franciadé vázlata is. DAubigné tehát bátran olvashatta a legnagyobbakat, s később bőven meríthetett is belőle, ám az ő kezét egészen más erők vezették, mint a nagy udvari költőkét. 1560 és 1598 között nyolc egymást követő vallásháború dúlja Franciaországot. Az „aki nincs velem, az ellenem" elve minden háborúban egyre erősödik, így mindenki kénytelen pártot választani, s ha önmaga nem teszi meg, hát megteszik helyette mások. A nemesek két táborra oszlanak, s gyakran kap vallási mázat a hatalmi acsarkodás, és az anyagi érdek. A gazdag: préda mind. Egy árva szó elég - hogy hugenotta vagy! -, s a vak bosszú elért.'
