Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Thesaurus ecclesiae - Kamp Salamon: Bach-jubileum

Hogy maga Georg Christoph Biller sem tudta eldönteni, mi is a szándéka, istentisztelet-e vagy hangverseny, az abból derült ki, hogy a mű megszólaltatása előtt, introítusként, a Bach-korabeli ünnepi lipcsei istentiszteleten szokásos himnuszt énekeltetett a Bodenschatz-féle Florilégiumból. Majd a továbbiakban maga szólaltatta meg (mellesleg szép világos baritonján) a Gloria és Credo intonációit a karzatról, amely az istentiszteleti liturgiában a lelkész feladata, s melyet az oltár elől énekel. Egyébként is zavaró volt maga az intonáció, mert azt csak abban az esetben alkalmazzuk, ha a figurális többszólamú kompozíció az „et in terra pax" szövegrészszel kezdődik, ahogyan azt az egyházzene történet számos misemegzenésítésénél tapasztaljuk. A Praefatio egyes mondatait szintén Georg Christoph Biller énekelte, melyekhez közvetlenül kell kapcsolódniuk a kórus Sanctus, Sanctus, Sanctus aklamációinak. Itt és most nem így történt, mert a Praefatio hangneme nem kapcsolódott a H-moll Mise D-dúr Sanctusához. Biller tehát leállt és újból hangot adott a kórusnak. E momentumok egyenes következménye, hogy lehetetlenné vált a Mise nagyformájának összefogása és így az tételeire hullott, amelyek ha külön-külön az ünnepi istentisztelet liturgiájába illeszkedve szólalnak meg, páratlan és a Bachévben valóban egyedülálló alkalmat hozhattak volna létre. Magának az előadó apparátusnak az összeállítása is rendkívül problematikus, pontosabb, ha azt mondom, kevéssé átgondolt volt. A Thománerekhez a Gewandhaus Orchester csatlakozott, akik évtizedek óta látják el ezt a szolgálatot, modern hangszereken. Éppen ezért érthetetlen marad számomra az a tény, hogy Biller miért alkalmaz a szólisták között férfi altot, mely sajátos hangszínével kivételesen jól illeszkedik a korhű hangszerekhez. E régi, többnyire kópia hangszerek alkalmazásakor azonban a teljes együttes fél hanggal mélyebb transzpozícióban szólal meg. Nem beszélve arról a tényről, hogy férfi altok alkalmazása a német kántorgyakorlatban, ahogyan azt Helmuth Rilling-től tudjuk, ismeretlen volt. Ugyancsak érthetetlen marad számomra, hogy miért játszatta Biller a „Domine Deus" finom, az inegál játék szabadságát igénylő lombard ritmust, két fuvolával, melyek megnövekedett hangereje és merev játékmódja így tönkretette a vonósok érzékeny „con sordino" játékát, felborítva ezzel a tétel hangzásarányait. A sok, bizonyára csak szakembereket érintő probléma részletes elemzése - melyet most megszakítok - mellett az előadás számomra legfájóbb momentuma mégis az „Et expecto" és a Credo középpontjának, a „Crucifixus" tételnek a túlzottan elhamarkodott, gyors tempója volt, mely által a legkorábban megfogalmazott, a BWV 12-es „Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen" kantáta kórustételének átdolgozása csupán egy volt a sok közül. Pedig jól tudjuk, hogy Bach milyen gonddal, teológiailag is átgondolt megfontolások után helyezte a „Crucifixust" az egész Credo középpontjába, ahogyan minden lutheránus templom középpontjában az oltáron a megfeszített Krisztust látjuk. Nem túlzás, ha azt mondom, ezen a napon az egész emberiség a lipcsei Tamás templomra figyelt, de a legfontosabb üzenetet nem hallhatta meg. A Krisztusról való bizonyságtételt. Soha vissza nem térő pillanatot mulasztottunk el. Az Isten szeretete nem ismer sem időt, sem korokat, sem történelmet. Bach zenéje éppen arról győz meg bennünket, hogy állandó és örök. S ezért semmi sem ment fel bennünket az alól, hogy más mérték szerint éljünk, mint Martin Luther és Johann Sebastian Bach. E felelősség óriási, de csak ekkora felelősséget szem előtt tartva érdemes élni. Ezért muzsikusként arra kérlek és figyelmeztetlek benneteket drága testvéreim, ne homályosítson el benneteket sem gyönyörű hangzás, sem virtuóz tempó, sem csodálatos együttmuzsikálás, sem kivételes teljesítmények, sem különleges karakterek, affektusok, sem páratlan drámai erő. Egyetlen dolgot keressetek, ami Johann Sebastian Bach számára a legfontosabb volt, s melyet üzenetként hagyott ránk, a Teremtővel való személyes találkozást.