Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - Hafenscher Károly: Nietzsche - száz éve halt meg...

töneit, és „boldogan éli szabad emberként, emberhez méltó életét". Ha kell, leigázza a másik embert, erőt vesz az erőtleneken és uralkodik a kiskorú tömegeken. Nietzsche jövőképe szörnyű utópia, istentelen, embertelen holnap.

3 Semmiképpen sem intézhetjük el egy kézlegyintéssel mindazt, amit Nietzsche tanított, hirdetett, sokak számára vonzó módon megálmodott. Soraim azt a célt szolgálják, hogy a teológusok figyelmét felhívjam Nietzsche teológiaellenes szavaira és programjára, és immúnissá tegyem az értelmiségi olvasóimat Nietzsche újra meg újra előkerülő gondolatainak mérgére. Nietzsche az antikrisztianizmus prófétája volt. Csalogatásának, kísértésének még úgy is ellene kell állnunk, ha a muzsika óriásának, Wagnernak és muzsikájának köntösében jön a varázslatos csábítás. Ha skandinávoknak szólt volna e cikk, úgy külön is beszéltem volna az ősi germán mondavilágról, a sagák vad, kegyetlen atmoszférájáról, misztikus és mitikus alakjairól, mindarról, ami a legtöbb svéd és norvég fejében és szívében jobban, elevenebben él, mint a kereszténység... Ebben a keretben azonban csak magyar olvasókat céloztam meg és Nietzsche ellen „védőoltásokat" akartam nyújtani. Értékelhetjük ugyan Nietzsche igazságvágyát és igaz ságszeretetét, kritikájából elfogadhatjuk az álszentséget ostorozó megállapításokat, de elvetjük az autonómiát és krisztonómiát hirdetünk, az Olimpusz vagy Golgota dilemmánál az utóbbira szavazunk. Nem vetjük meg az egyszerű embert sem, nem tartjuk „háziállatnak", csordának, gyáva népnek... A szeretetet nem látjuk gyengeségnek, a hétköznapi keresztény életet életidegenségnek, az irgalmasságot gyöngeségnek. Nietzsche támadásai az élő kereszténységről leperegnek, de minden holt kereszténységnek komoly ellenségei lehetnek. Nietzsche így írt: „Ha vasárnap reggel hallom nagy harangok zúgását, megkérdezem, hát lehetséges ez? Hát ez még mindig a 2000 évvel ezelőtt megfeszített zsidónak szól, aki azt állította magáról, hogy az Isten Fia?" Mi szívesen és örömmel halljuk a harangzúgást, minket is emlékeztet, mint Goethe Faust-ját, a kétségbeesett polihisztort húsvét hajnalára, az élet győzelmére, a feltámadásra. Ahogy Dosztojevszkijt az életre hívó Jézus bíztatta reménységre, a János evangéliuma szerinti Lázár fbltámadásának történeténél, úgy minket is az élet Fejedelme bátorít a megújult élet lehetőségére. Isten él - mi is VELE! Jegyzetek 1 A „meghalt az Isten!" - az „Isten halott" gondolat és életérzés már kifejezésre jut a 18. század végén - 1796-ban. Jean Paul híres, sokat idézett látomása szerint a világűrben bolyongó Krisztus keresi az Atyát. A megholtak lelkei és gyermekek kérdezik tőle: Hol van? Meghalt? és Jézus így felel: „Mindnyájan árvák vagyunk, - én is, ti is. Atya nélkül élünk..." A félelmetes látomás Nietzschénél már tételesen jelent meg. Zarathustrával mondatja ki. Költői köntösben jelenik meg, sőt vallásos köntösben! Nem véletlen, hogy Zarathustra archaikus nyelven beszél. Még az angol fordítás is a 17. század bibliafordításának nyelvezetét használja. Ez egy bizonyos ünnepélyességet ad a szövegnek, az istentisztelet fennkölt nyelvét utánozza. 2 Nietzsche ezt a gondolatot parabolában is elmondja. 1882-ben ezt írja: A balga ember világos nappal lámpát gyújtott, kirohant a piacra, egyfolytában kiabált: Istent keresem! Istent keresem! Mivel sokan álldogáltak ott, olyanok, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Elveszett? - kérdezte az egyik. Elkódorgott, mint egy gyermek? - kérdezte a másik. Vagy elbújt? Kivándorolt? Fél tőlünk? - így kiabáltak és nevetgéltek össze-vissza. - A balga ember közéjük ugrott, rájuk szegezte tekintetét: „Hová lett? - kiáltotta - megmondom nektek: Mi öltük meg Őt, ti, és én! Mindnyájan gyilkosok vagyunk... De hogyan is tehettük ezt? Mit is tettünk, amikor ezt a földet eloldottuk a napjától? Merre felé mozgunk most? Távolodunk a Naptól! Zuhanunk, méghozzá folyvást zuhanunk: hátra, oldalra, előre, minden irányba. Már nem a végtelen semmibe tévelygünk? Nem a jeges üres tér leheletét érezzük? Egyre több éjszaka jön. Nem kell e lámpást gyújtani már délelőtt is? Nem halljuk még a zajt, amit a sírásók csapnak? Az Istent temetik. Nem érezzük az isteni oszlás szagát? Az istenek már régen meg-