Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Mányoki János: Megjegyzések

Megjegyzések Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy tavaszi számunkhoz nem adok hibajegyzéket. Tudok ugyan hibákról, de csupán egyetlen egyet javítok: Kossuth Lajos természetesen kormányzóelnök volt - és nem kormányzó miniszterelnök. (10.1.) Sietségből és fáradságból fakadó elírásról van szó, kérem Olvasóinkat, hogy így tekintsék. Talán az sem kizárt, hogy a tavaszi szám némileg aránytalan. A hatalmas Regnum Marianum-téma csupán egy rövid összefoglalással van jelen, míg a magyar ökumené egy vékony szelete háromszor annyi helyet kapott. A terjedelem tehát nálunk sem fejezi ki a téma fontosságát. Az említett két írás - egymás mellett - talán végletes példa. Azzal a tanulsággal, hogy a lapszám és a súly közti kapcsolat ugyan nem mechanikus, de azért figyelembe kell venni. Az arányosság egy magyar evangélikus folyóirat számára különben is fontos szempont: van egy sajátos idődimenziója. A hazai lutheránusság szellemi súlya sokkal nagyobb volt a múltban, mint a jelenben. Nemcsak az elvilágiasodás gyöngít, hanem azok a történelmi csapások is - Trianon, kitelepítések-kitelepülések -, amelyek az evangélikusokat viszonylag súlyosabban érintették, mint a két nagyobb egyházat. A múlt és a jelen között szélesre nyílt az olló: egy lutheránus folyóirat megpróbál ugyan méltó lenni a gazdag örökségre, de a mostani erőforrások szűkösek. Az aránytalanságot különböző - gyakran bizony esetleges - módszerekkel próbáljuk kiküszöbölni. Másrészt ritkán szólunk arról, hogy múltbeli, jeles teljesítményünk is felemás. A kiemelkedő egyéni, vagy közösségi alkotások - részint a fokozatos elvilágiasodás, részint a nyelvi-földrajzi széttagoltság miatt - csak igen vitatható mértékben képeztek felekezeti kultúrát. Részletekbe most nem bocsátkozom, egy példát azonban megemlítek. A budai Duna-part képét erősen meghatározza a Mátyás-templom és a Szilágyi Dezső-téri templom: egymásnak felelnek. Tudjuk, hogy mindkettőt - egyházához hű - evangélikus mester alkotta: Schulek és Petz. A két mű a főváros historizáló építészetének, valamint a katolikus, illetve a református egyházművészetnek jeles emléke. Az egykori tervező vallása ma már közömbös. íme: az egyéni teljesítmény nálunk volt, de másutt kellett szervesülnie. A példa egyszerűsít, de tanulságos. Nem gondolom azonban, hogy csupán szomorítana. Mert a lutheránus jelenlétnek ezeket a különös, áttételes formáit vizsgálni, tudatosítani - folyóiratunk számára kedves feladat. S ha sikerül meghaladnunk az adatközlés - különben becsülendő - szintjét, olyan szellemiséget továbbíthatunk Olvasóinknak, amely talán nem oszlatja el minden hiányérzetüket, de a mai, megváltozott viszonyok között is életszerűnek mondható. A szerkesztő