Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Az egyház veteményeskertje - Frenkl Róbert: A Fasor újraindítása
De mi is történt valójában? Hogyan, hol, miért és mikor született meg a politikai döntés arról, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház újraindíthatja a Fasort? A tárgyban legtöbbet publikáló és mint az újraindítás motorja, az iskolát ténylegesen újjászervező igazgató, Gyapay Gábor óvatosan megkerüli a kérdést, illetve maga is kissé hozzájárul a legendákhoz. A Keresztény Igazság című periodika két számában foglalja össze az újraindítás történetét. 2 Az ismertetés elsősorban azt mutatja be, hogyan igyekeztek az iskola korábbi, itthon és külföldön élő diákjai elősegíteni az iskola újraindítását. Ebből a nézőpontból írja meg a történetet, különösebben nem is értékelve az 1984-1988-as időszak idevonatkozó eseményeit. Téves állítás, hogy Káldy püspöknek lett volna szándéka az iskola újraindítására, legfeljebb, mint a későbbiekben Nagy Gyula, az épület ügyét kívánta rendezni, azért is, hogy a téma lekerülhessen a napirendről. 1984-ben annyiban volt szerepe az egyháznak, hogy a Fasori Lelkészi Hivatal fogadta be június 5-én a Fasori Öreg Diákok Baráti Köre felejthetetlen hangulatú alakuló ülését. Gyülekezve egymásnak suttogták az érkezők: az iskoláról egy szót sem. Értsd, nem szabad visszakövetelni. Ezek után az egymást követő felszólalók, többségük könnyezve, kérte, sírta, könyörögte az iskola újraindítását. Ettől kezdve a sajtóban időről-időre előkerült a Fasor ügye. Másutt arról ír Gyapay Gábor 3 , hogy lényegében az egyház és a művelődési tárca között zajlottak tárgyalások, melyek 1988. szeptember 5-én vezettek eredményre. Azt is sugallja, hogy az MM mindig kész lett volna az iskolát visszaadni, csak az AEH nem akarta ezt. Ennél árnyaltabb volt a gond, szorosabb az együttműködés a főhatóságok között, ha nyilvánvaló is, hogy az érdemi döntés, illetve döntés-előkészítés az AEH kompetenciája volt. Mint látni fogjuk, az egyház és a tárca közötti tárgyalások a politikai döntést követően 1988. február 19-én kezdődtek meg, amikor már realizálódott, hogy az egyház újra indíthatja az iskolát. Szeptember 15-én az újraindítás menetrendjét, az OPI kiköltözését rögzítettük. Nem lebecsülve Gyapay és az itthon és külföldön élő egykori diákoknak az iskola visszaszerzéséért folytatott tevékenységét, azt kell mondjuk, hogy az ő szerepük elsősorban a pozitív döntést követően, az iskola valóságos újjászervezésében volt nélkülözhetetlen. Az 1988. február 19-ét követő tárgyalások már kifejezetten a fasori épület visszaadásával összefüggő technikai-műszaki-pénzügyi kérdésekről szóltak. Ekkor is tapasztalhattuk a rendszer működési mechanizmusát, de szokatlan módon a mi oldalunkon. Ahogy 1987 végéig minden törekvésünket különböző technikákkal elhárították, addig a mi számunkra kedvező döntést követően az ÁEH, az MM és az OPI utóvédharcai, addig bevált ötletei bizonyultak hatástalannak, a politika a mi oldalunkra állt. El kell ismernem, jó érzés volt így tárgyalni, hogy tudjuk, mi vagyunk birtokon belül. Ez is magyarázza, menti a diktatúra alatti értelmiségi illúziókat a rendszer megjobbításáról. Ha olykor sikerült egy-egy jó ügynek megnyerni a nagypolitikát, akkor a diktatúra hatékonysága a jó ügyet szolgálta. Aki veszi a fáradságot, és meghallgatja, elolvassa 1988-ból és különösen 1989-ből a korabeli nyilatkozatokat, rögtön látja, hogy hiányzik az események láncolatából éppen a legfontosabb kérdésre a válasz, mikor, hol és miért döntöttek a Fasor újraindítása mellett. Marad a régi tanárok és öreg diákok ügyszeretete, lelkesedése, ami természetesen realitás. De az iskolát az egyháztól vették el, csak az egyház kérhette vissza. Az egyházat kellett lépéskényszerbe hozni, miután az egyházvezetésnek, feltehetőleg az AEH-val való konzultációk által megerősítve, ilyen szándéka nem volt. 1984-1985-ben, a Diakónia szerkesztőbizottsági ülésein többször szóba került a Fasor ügye, elsősorban Jánosy István és id. Fasang Árpád vetették föl, ha volt valamilyen kapcsolópont. Káldy Zoltán püspök kifejezetten érzékeny volt, a szó rossz
