Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - Csepregi András: Száz éves A keresztyénség lényege

A dorpati egyetemi évek után 1872-ben Lipcsébe megy, még az első tanév folyamán megírja doktori disszertációját, majd a következő évben habilitációs dolgozatát, mindkettőt a gnoszticizmus kutatásának tárgykörében. A gyors munkában kivételes tehetsége segíti: később arra a kérdésre, hogy mennyi idő alatt képes megtanulni egy lapnyi ismeretlen görög szöveget, azt válaszolta, hogy egyszeri lassú olvasás számára elegendő. A szóbeli vizsgára javasolt vitatételei közül kettő már későbbi, érett tudományos meggyőződése felé mutat: „Nem lehetséges megírni Jézus életét"; és: „A Szentírás egzegézisének egyetlen módja a nyelvészeti-történeti módszer". Egyetemi tanári munkáját Lipcsében kezdte meg 1875-ben, 1879 és 1886 között Giessenben tanít, majd két évig Marburgban látjuk. Hihetetlen termékenységgel publikál (összes publikációinak száma meghaladja az ezerhatszázat); közben 1879ben feleségül veszi Amalie Thiersch-cset és 1886-ig négy gyermekük születik; s 1885-ben megjelenik a Dogmatörténet első kötete. Az író szándékát ismét egy levélrészlet segítségével világítjuk meg: „Hiszem, hogy képrombolás nélkül nem juthatunk előre. De mert nem lehetünk közvetlen módon képrombolók, hiszen sem a szószék, sem az egyházi szolgálat nem adhat helyet ilyen akciónak, ennek a dimenziónak könyveinkben kell megjelennie. Ott kell lennie, ha a protestantizmust meg akarjuk szabadítani hamis béklyóitól, és fel akarjuk készíteni arra a krízisre, amelynek el kell jönnie, hogy keresztyén és művelt népünk visszanyerje bizalmát, nem csak néhány elszigetelt dologban, hanem az egész evangélikus keresztyénségben. Egyetlen teológiai hallgatót sem szeretnék megóvni ettől az éles krízistől. Ennek a krízisnek bármely lehetséges következménye, hogy valaki mindenestül felhagy a teológia tanulmányozásával, hogy megerősödik a tekintély utáni vágya, vagy pedig kutatni kezd, sokkal kívánatosabb, mint az érzelmek és gondolatok puha főzete, amit a diákok merő közönnyel az egyetemeken magukhoz vesznek, s amit csak a 'gyakorlati tapasztalat' nevű valamivel fűszereznek, ami valójában nem más, mint merő rutin. Ha így állnak a dolgok, akkor a legjobb tanárnak, véleményem szerint, tudnia kell, hogyan egyesítse az evangéliumról való élő tanúságtételt az erőteljes botránkoztatással, s neki magának is az egyik olyan belső szükséglete kell, hogy legyen, mint a másik."

13 A Dogmatörténet második kötete (a három közül) 1887-ben jelent meg, s addigra Harnack, aki tudatosan vetette a szelet, alapos vihart aratott. (Az általában negatív fejleményre utaló kép pozitív tartalmat is hordozhat: friss szél és tisztító vihar.) Egyfelől olyan hírt szerzett, hogy még a Harvard Egyetemről is kapott professzori meghívást - amit Harnack, amint később is, abban a meggyőződésben utasított el, hogy neki a porosz akadémiai és egyházi közélet felvirágoztatására van hivatása; másfelől éles kritika tüzébe került. Leginkább saját teológus apjának kritikája bánthatta, aki azt az embert 'aki úgy tekinti a feltámadás tényét' ahogyan ő tette, 'nem tartja többé keresztyén teológusnak'. (N. B.: Akár a Dogmatörténet, akár A keresztyénség lényege feltámadásra vonatkozó részletei alapján az olvasóban nem az a benyomás alakul ki, mintha Harnack kételkedne Jézus feltámadásában, éppen ellenkezőleg: a maga választotta történeti módszer segítségével viszont közvetlenül nem igazolja a feltámadást, azzal csak a feltámadásnak a tanítványokra tett hatását érzékelteti.) A Porosz Egyház tisztviselői akkor adtak hangot kritikájuknak, amikor a porosz oktatási minisztérium a Berlini Egyetem professzorául jelölte Harnackot, amelyre nézve az egyháznak vétójoga volt. Az egyházi kritika különösképpen három pontot nehezményezett: hogy Harnack megkérdőjelezte János evangéliumának, az Efezusi levélnek és Péter első levelének szerzőségét, kétségbe vonva ezáltal apostoli eredetüket; ahogyan a csodákhoz, s különösen Jézus szűztől születéséhez, feltámadásához és mennybemeneteléhez viszonyult; s hogy kétségbevonta azt, hogy a Szentháromság Isten nevében történő keresztségét maga Jézus alapította. A vitát mind a minisztérium, mind az egyház hatalmi-hatásköri problémaként élte meg, s a sajtó beavatkozásával csak tovább mérgesedett a helyzet. Még nem dőlt el a vita, amikor Frigyes császár meghalt, s utódjára, Vilmosra maradt a döntés. Az új ural-