Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Gyapay Gábor: Az egyház ereje

tot sikerrel tudták és tudják elvégezni, de mindig voltak, vannak és lesznek, akik a feladat nagyságával nem tudtak, illetve tudnak megküzdeni. A történész nem ítél­het, csak a jelenségeket tárhatja föl. A római birodalomban igen gyorsan terjedt a kereszténység. Ennek alapja az er­kölcs volt. A Tízparancsolatot a törvény szelleme alapján tisztelték, és a krisztusi szeretet-paranccsal hallatlanul megerősítették. Hatott az Isten előtti egyenlőség hirdetése is, a szegénység dicsérete, de már ekkor a bűnbocsánat hirdetése volt a legfontosabb. Nem politizáltak, de a császár előtt nem áldoztak, ezért korán kiala­kult a keresztényüldözés. Az eredetileg zsidó szekta rövidesen megnyílt a pogányok előtt is Pál apostol kezdeményezésére. Eleinte keleten terjedt, de rövidesen a biro­dalom egész területén hódított. Szertartása eleinte csak a keresztelés és az úrvacso­ra volt. Minden szellemi mozgalom idővel saját fenntartására is kénytelen szerveze­tet létrehozni. Ez a II. században indult el. A presbiterek vezették az egyes gyüle­kezeteket, a diakónusok segítették, és a városokban megjelentek a felügyelők. Áz ül­dözések nem ártottak a kereszténységnek, sőt a kiválasztottak hitét az erősítette is, annál inkább, mert szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az ő hitük az egyedül igazi tan. Ez természetesen vallási vitákkal is együtt járt. Először a keleti vallások­kal kellett megküzdeni, majd normákat, hitelveket kellett megfogalmazni. A püspö­ki hatalom is egyre szilárdabb formákat öltött, és a görög műveltség is hatott. Ez eredményezte, hogy a görög filozófiai szakkifejezéseket fel tudták használni a ke­resztény tételek igazolására, de a III. századra épp a görög hatás következtében megjelent a képek és a szentek tisztelete is. Ennek a csodálatos, pezsgő szellemi életnek a szereplői voltak az úgynevezett egyházatyák. Csak néhány nevet emlí­tünk: Ireneus, Lyon püspöke, Cyprianus, Karthago püspöke, Tertullianus, Alexand­riai Kelemen, Origines. A görög műveltségen pallérozott keresztény tudósok, művé­szek, költők és zenészek is voltak. Már a IV. században Hieronymus latinra fordí­totta a Bibliát. Pannoniában született, Betlehemben kolostort alapított, a zenei kó­rusművészetet fejlesztette, és heves vitairatokban védelmezte a keresztény tanokat. Ennek a szellemi erjedésnek a betetőzése volt Augustinus (Szent Ágoston, 354-430), aki a középkori gondolkodás máig ható legkiemelkedőbb alkotója lett. Fő műve: az „Isten Országa" (De civitate Dei). Ebben fogalmazta meg, hogy a jók és igazak vilá­ga véglegesen csak az utolsó ítéletkor fog megvalósulni. Addig pedig az egyháznak és a császárnak is a legfőbb feladata, hogy az embereket már a földi életben is az Is­ten országa felé vezesse. Szerinte az egyház az Isten országának földi előképe. Augustinus már az új helyzetben élt és írt, mert a IV. században, Diocletianus bru­tális keresztényüldözése után Nagy Konstantin először vallásszabadságot hirdetett, majd államvallássá tette a kereszténységet. Mint hippói püspök, aki előzetesen a szónoklattan tanára volt, megalapozta a középkori oktatás rendszerét. Nem látott ellentétet a tudomány és a hit között, mert az hirdette, hogy a hitigazságokat csak igen művelt elmével tudjuk megérteni. Éppen ezért elismerte az antik tudományok készségfejlesztő erejét. A kereszténység államvallássá válásának azonban voltak súlyos következményei is. Eddig az lett keresztény, aki meggyőződött a hit jelentőségéről, most „érdemes lett" kereszténnyé lenni, tehát a gyülekezetek tagjai közé sok meggyőződés nélküli ember is bekerült. Hatalmi, személyi és szervezeti kérdések sok vitát és ellentétet eredményeztek. Létrejött az egyházszervezet az állami hivatalrendszer analógiájá­ra, mert az államhatalommal egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. A püspöki hata­lom kikristályosodott. A püspököket az apostolok kizárólagos utódainak tekintet­ték, akik fölötte álltak a presbitereknek és diakónusoknak, ők viszont a tartományi fővárosok metropolitáinak (Konstantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria, Antiochia és Róma) rendelődtek alá. Az arab hódítás után csak Konstantinápoly és Róma maradt független, így e két metropolita között vita alakult ki az elsőbbség körül. Már korán felmerült, hogy a római püspök az „igaz hit őre", majd I. (Nagy) Leó (440-461) a csá-

Next

/
Thumbnails
Contents