Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Figyelő - Mányoki János: Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca

sza magyarságtudatát, református hitét, liberalizmusát. Ugyancsak külön-külön fejezet foglalja össze a néhai államférfi kül- és gazdasági, valamint kultúrpolitikai nézeteit. Önállóan van jelen a kiegyezés valamint a nemzetiségi kérdés Tisza István-i felfogása. Gazdag, értő kézzel kiválasztott idézetanyag hozza közel a nagyformátumú politikust: egy kis túlzással talán azt is mondhatjuk, hogy a könyvnek némileg breviárium-jellege van. Egyenesen sajnáljuk, hogy a sok kitűnő idézetet itt és most nem adhatjuk tovább Olvasóinknak. Egyet mégis kiemelünk - annyira gondolatébresztőnek tartjuk: „Mentől műveltebb [ti. egy nemzetiség - T. L.], annál inkább fog abban a szocializmusnak nemzetközi, vagy legalább is a nemzeti szenvedélyekből kivetkőző része dominálni. Mentől fejletlenebb, mentől műveletlenebb azonban, annál erősebben nemzeti talajra áll a szocializmus. Alkalmazzuk ezt a mi országunkra. A magyar vidékeken a szocializmus sokat fog tenni a nemzeti áramlatok, a nemzeti törekvések megzsibbasztására. A nemzetiségi vidéken, a kevésbé intelligens vidékeken ellenkezőleg a legszélső nemzetiségi agitáció szekerébe fogatja be magát." (166167. 1.) - Az ember úgyszólván eljátszik a gondolattal: Kádár-szocializmus? Ceausescuszocializmus? Talán túlzás, de az asszociáló készségünket nem könnyű megállítanunk. Tisza István életműve annyira súlyos, annyira összetett, hogy egy rövid recenzió szinte megbénul tőle. Hosszú, szerves folyamatokban gondolkodó liberális politikus volt, az erőszakos, vagy a mesterkélt megoldásokat elvetette. Jól látta a hagyomány fontosságát, értéktudatának középpontjában pedig a nemzet állott. Mélyen megélt, őszinte protestantizmusának köszönhette, hogy a magyarságtudat mégsem lett nála valláspótlék. A bécsi szélsőségesek a kurucot, a rákócziánust látták benne. A másik szélsőség - itthon - sűrűvérű, fekete labancságát szidalmazta. Maga Tisza úgy látta, hogy a magyarság 1867-ben - az erőviszonyokhoz képest - kedvező helyzetbe került: erre a pozícióra vigyázni kell egyfelől, másrészt ügyesen föl kell használni - a nemzet további megerősítése érdekében. Az ország egységét, magyar jellegét mindenképpen meg akarta őrizni, de a nemzetiségek nyelvhasználatát, kulturális fejlődését természetes joguknak tekintette, s üdvösnek találta, hogy a magyar tisztviselők, az intelligencia tanulja meg annak a vidéknek a nyelvét, ahol él. Tapasztalnia kellett azonban, hogy a nemzetiségek, különösképpen a románság vezető körei - távlati céljaikra nézve - nem igazán őszinték. Az ipar fejlesztését különösen fontosnak tartotta, a külföldi beruházásokat - a tőkeszegénység miatt - nélkülözhetetlennek ítélte: ez a gondolkodásmód azonban a földbirtokos-arisztokrácia egy részének erős ellenállásába ütközött. A szociális bajok megoldását hosszú távon, a gazdaság fejlődésének függvényében képzelte el: az osztályharc fegyvereit - különösen szegény országban - kockázatosnak találta. Az általános választójog gondolatát határozottan elutasította: ismerve az ország viszonylagos elmaradottságát, a demagógia, a szélsőségek, a kiszámíthatatlanság felülkerekedésétől tartott. így viszont a szociáldemokráciával került szembe. Jól látta a történelmi országra leselkedő hatalmas veszélyeket: a polgári radikálisok helytől, időtől, körülményektől elrugaszkodó politizálása hazárdjáték volt az ő számára. Mivel az alapvető hatalmi érdekek világossá váltak, a szövetségi rendszerek kijegecesedtek, a monarchia külső mozgástere beszűkült. Ezen Tisza sem változtathatott. De szívósan küzdött azért, hogy az európai válság ne érjen bennünket készületlenül. Amikor - közel egy évtizedes harc után - elfogadtatta a véderőtörvényt, nem a militarista ösztön, hanem a felelősségtudat ösztökélte. (Ma már van olyan föltételezés, hogy az osztrák-magyar hadsereg a háború első félévében azért - is - veszített egymillió embert, mert a véderőtörvény elfogadására - a parlamenti ellenzék makacs ellenállása miatt már későn került sor.) Ismeretes, hogy Tisza - kezdetben - a hadüzenet ellen volt. Később mégis vállalta ezt a végzetes döntést: elfogadta a németosztrák többségi álláspontot. Engedett, mert olyan helyzetbe került, amiből nem látott biztos kiutat. Gyakorló - egyben történelmi távlatokban gondolkodó - politikusként jól tudta, hogy a hadüzenet elmulasztása talán ugyanúgy tragédiához vezet, mint a megküldése. 1914 júliusában azonban senki sem lehetett eléggé okos. Messze volt még az olasz és a román hadbalépés, az amerikairól nem is beszélve. Háborús miniszterelnökként jelképpé vált: a kemény kitartás embere volt. Nem bízott abban, hogy a történelmi ország túlélheti a vereséget, viszont ezt a történelmi országot mindenképpen meg akarta őrizni: ezért volt annyira elszánt és fáradhatatlan. Az összeomlás zűrzavara talán őt is megingatta, de tartását akkor sem veszítette el. Senki sem vitathatja el tőle, hogy történelmünk egyik legtragikusabb alakja. Akik azonban jobban figyelnek rá - s Tőkéczki László könyve ebben igen értékes segítség -, az emberi és államférfiúi nagyságát is meg-