Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Rokon irodalmakból - Halikarnas Balikgisi: A menny hajója (Mányoki János)
nyek: frissen serken a bajszuk, a foguk pedig fehéren ragyog mosolygás közben. Mikor a kötélzetre másznak, nincs náluk gyorsabb, nincs náluk ügyesebb - mert hiszen súlyuk sincsen. Nemhogy hetven-nyolcvan okkát 2 , de még egy dirhemnyit 3 sem nyomnak. A fedélzetről jószerivel egy ugrással a vitorlák közé pattannak, árbocról árbocra lendülnek. - A menny hajója nem valami kicsiny hajó. A tatjától az orráig, vagyis teljes hoszszában egy hónapot kell szánni rá. Az árbocai annyira magasak, hogy éjjelenként a Tejutat súrolják. Azt is mondják, hogy az ottani hajósok szíve tele van örömmel, boldogsággal. Úgy elárasztja őket az öröm, hogy egyfolytában énekelnek a végtelen vízről, a hajóséletről. Hiszen néha, éjszakának idején, amikor egyedül várjuk a váltást, magunk is édes susogást hallunk a tenger felől. Nem más ez, mint a megholt hajósok távolból ideszűrődő éneke. Annak a hajónak az árboccsúcsára - mi, halandók - ha egyszer fölmásznánk, bizony, megfehéredne a szakállunk, mire visszaérnénk onnan. Olyan magas az árboc. Sokszor láttátok, hogy amikor egyik irányban esik az eső, a másik irányban süt a nap, hétszínű ív, szivárvány van az égen. Szerintem ez a jelzőzászló, amint az árbocról lenyúlik. - A menny hajóján is vannak ugyan műszaki tisztek, de nem füttyögnek minden szíre-szóra. A parancsnok a százszorszent Noé, helyettese a százszorszent Jónás, de a többi próféta is sokszor itt vendégeskedik. A hajótest marmarisi tömjénfából van. Szöge, vasa mind aranyból, ezüstből. Aztán van egy forgótalpas ágyújuk. Amikor elsütik, még a sátán is ordítva menekül - pedig a pokolban már a világ kezdete óta megszokta a tüzet. - Az angyalok menyasszonyi ruhában érkeznek, leülnek a tengerészek ágyára. A barnák, az éjsötét szeműek akár a mentesei leányok; a szürkésszeműek, a szőkék Rumélia szüzeit formázzák. - Az étel ott nem ám száraz kétszersült; mindennap csirkehús, sült pulyka, töltött bárány - amihez aztán akhátszínű, rubinszínű vörösbort, napfényes, aranycsillogású fehérbort kínálnak nekik. A hajósok iszogatnak és kedvükre szunyókálnak a vitorla árnyékában. Jószerivel csak azért kelnek föl, hogy a pipájukat megtömjék. Néha elfogja őket az aggodalom: mi lehet a családjukkal? Ilyenkor rögtön pipára gyújtanak. Mindjárt a főárboc tövében van egy óriási hordó, tele dohánnyal. Bármennyit vegyenek belőle, a hordó újra megtelik. A dohányfüst pedig világoskék. Vannak olyan esték, amikor könnyű, finom pára látszik az ég alján: kék? rózsaszín? magunk sem tudjuk. Nem más ez, mint a hősök ajkáról felszálló füst: jelzés a családnak, hogy aggódnak érte, hogy látni kívánják. Teljesen biztos vagyok abban, amit elmondtam. Hiszen ti is emlékezhettek az öreg Hamzára; négy éve annak, hogy ott veszett Mondrosnál. Együtt verekedtünk: a Mesudiye hátsó ágyútornyában voltunk. Hamza mellébe három arasz hosszúságú hegyes vas vágódott: egy ellenséges lövedék a torony belsejében robbant. Hamza csak összecsuklott. Miközben a vérében vergődött, odaugrottam hozzá. Föléhajoltam, néztem, hogy tudok-e még rajta segíteni. Hirtelen azt látom, hogy a szeme hatalmasra nyílik; de nem énrám nézett. Mintha valahova nagyon túlra, a messzinél is messzebbre nézett volna. Valahova a tengerre. Aztán jelt adott. Közel hajoltam, fülemet a szájához tartottam. Hiszen le kellett győzni a fülsiketítő ágyúdörgést. Akkor azt mondta nekem: Isten kezében vagyunk, Memis. Egyszer majd a menny hajóján találkozunk. - Az Isten szerelmére, csak nem gondoljátok, hogy az öreg Hamza hazudott? Hiszen amikor utolsót lélegzett, saját szemével látta a hajót. Ki tudja, talán azt is látta, hogy az égi hajóból mentőcsónak jön érte. Akkor én is majdnem leszaladtam a fedélközbe, hogy odahozzam szegénynek a ládáját. Aztán meggondoltam magam: mit csináljon Hamza a menny hajóján ezekkel a rongyokkal? Az öreg tengerészt odafönn úgyis vadonatúj egyenruhába öltöztetik.
