Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Klasszikusokról - Mányoki János: Jókai Mór (1825-1904) évfordulóján

örökítse meg. Jókai tehát nem fantaszta, hanem - merjük mondani - egy heroikus század jellemző vonását hordozza. Nélküle 19. századi magaskultúránk - ragyogó tejesítményeivel együtt - jóval szűkebb, jóval fojtóbb lenne. Művei nem sikerültek ugyan egyformán, de a prózája mindenütt művészi próza: akár a leírásokkal, akár más eszközökkel, de a választott helyszínt mindig beemeli a szépirodalomba; mindig meghaladja a csak kaland-, csak dekoráció-szintet. Teljesítményéről akkor van fogalmunk, ha meggondoljuk, hogy a régi Magyarországról ő alkotta meg a leghatalmasabb tablót; s a határokon túli fantasztikus tér-időutazását csupán a maradék erejéből végezte. A Nepean-sziget - amelyet húszéves korában írt - vadromantikus sablon; de található benne néhány bekezdés, amely már üdén és pompázatosan állítja elénk a déltengeri tájat. Egyik utolsó műve - Ahol a pénz nem Isten - ugyancsak egy déli sziget pazar környezetében játszódik. A köztes ötvenhét év színek és leírások hihetetlen bőségét ontja. Sohasem felejtjük el az esteledő Konstantinápoly képét (A fehér rózsa). A Sirin szépen és plasztikusan mutatja be Perzsia szászánida műemlékeit. Lenyűgöző a kínai császárság és a közép-ázsiai nomádok küzdelme (Tsong-nu), vagy Chile égő kénhegyeinek látványa (A megölt ország). A magyar utazó Palmyrában visszaidézheti Zenóbia nagyszerű vadászatát (Kelet királynéja), de a csecsen válságról is eszünkbe juthat Jókai: remek írást szentelt a Kaukázus-vidéki muzulmán ellenállásnak (A fegyvertelenek). Körbeutazhatjuk vele a földgolyót; de inkább említsünk egy fantasztikumot a múltból: hatnapos, természettudományos teremtéstörténet (Egész az északi pólusig), egyet pedig a jövőből: a szélsőbalos orosz diktatúra képe (A jövő század regénye). Jókait, az öntudatos magyart, lenyűgözték a világtörténelem színei, távlatai. Nem zengett frázisokat arról, hogy szereti az emberiséget, de nagyon érdekelte az emberiség egésze. Érdeklődésének középpontjában - természetesen - Magyarország állt. Érezhetően elfogult nemzete javára: egy márciusi ifjú hogyne lett volna elfogult? De sohasem gyűlölködött. A Szegény gazdagokban nagy szeretettel ír Hunyad megye román népéről - pedig csak egy bő évtized telt el a véres nemzetiségi harcok óta. Az orosz nagyhatalomtól mindig tartott, de Oroszország nagyon érdekelte, s volt egy oroszság, amit csodált. Nyugat-Európa civilizációs vívmányait mélyen tisztelte, de az önzést, a pénzimádatot annál kevésbé. Hitt a magyarok eredeti, alkotó észjárásában, s álmában sem gondolta, hogy a Nyugattal szemben csupán alárendelt szerepünk lehet. Látta az oszmán birodalom hanyatlását, de török szimpátiáját megőrizte. A Kelet nagy emlékeit csodálta, s világos volt számára, hogy egy népet sohasem szabad néhány évszázad konjunktúrája alapján megítélni. Együttérzéssel írt a négerekről, cigány és zsidó témának szentelt könyveket. Szinte gyermeki módon hitte, hogy mindenkinek van helye a nap alatt. Filantrópizmusának, megértő természetének nem csupán erkölcsi, hanem művészi jelentősége is van: óriási fantáziája mellett ez a szemléletmód is hozzájárult, hogy annyira könnyen mozgott a térben és időben: hiszen egészséges lélek volt, arról szeretett írni, amit közel érzett magához. Formátumát mutatja, hogy mostani, hasadozott szellemi életünk - őhozzá képest - gyakran provinciálisnak tűnik: a hagyomány őrei nem mindig látnak túl a határon, mások pedig süketek a hagyományra - térvakság, idővakság. A nyugatimádat teljes aránytalanságot szül: eltűnik a történelem, eltűnik a szegény világ. Akik pedig az ősi keleti kultúrák üzenetét próbálják fölfogni, gyakran belefúlnak a misztikus-vallásos általánosságokba. Jókai még együtt látott, s a látottakat egy gazdag irodalmi hagyományba emelte. Ezt a hagyományt azonban nem igazán tettük a magunkévá: provincializmusunk amelyet nem szüntet meg, csak bizarrá tesz az információdömping - részben ebből fakad.