Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
Klasszikusokról - Mányoki János: Jókai Mór (1825-1904) évfordulóján
hogy Krúdy utolsó éjszakáján még A tengerszemű hölgyet olvasta. Aligha véletlenül: mesteri kézre valló regényszerkesztés, érdekes lélekrajzkísérlet. S mindenütt friss, személyes élményekből táplálkozó színek. Az egész könyv emlék és fikció bravúros együvédolgozása. Az arany embert mindannyian olvastuk, de büntetjük is - ha meghagyjuk ifjúkori olvasmánynak. Ideológus koponyák keményen bírálták: ábránd és menekülés könyve. Mi máshova tesszük a hangsúlyt: Az arany ember egyfelől modern mítosz meghatározó a paradigmaszerűség; másfelől azonban igazi self-made racm-történet, széles társadalomrajzzal. Jókai képes volt egyesíteni a mítoszt a realitással: így állt elő a magyar irodalom egyik leggazdagabb tartalmú könyve, amely azonban lélekábrázolásával is érték. Néhány fontos művet már éppen csak megemlítünk. Mondják, hogy Az új földesúr talán a legjobban összefogott, páratlan életszeretettel megírt regénye: nem a magyarföldi asszimiláció sokat vitatott ügye, hanem Jókai derűje tartja életben. Társadalomtörténeti fontossága és ragyogó részletei emelik ki a Rab Rábyt. Magyar reformkorunk nagy mitológiája: Eppur si mouve, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán. Van, akinek az Egy az Isten a kedvence; de a közelmúltban például a Fráter György mellett kardoskodott valaki. S ha Németh László sajnálta, hogy a szabadságharcról alkotott képünket A kőszívű ember fiai annyira befolyásolta: ezt a könyvet csak úgy haladhatjuk meg, ha megőrizzük. (Bár huszadik századi küzdelmeinknek lenne hasonlóan nagyhatású eposza!) íme: többlépcsős bevezetés a Jókai-olvasásba. Nagyon szűkre szabott és nagyon aránytalan: mentsége, ha mégis nyújt valami fogódzót. Az író Óriási életművéről mostanában értékes megállapításokat olvashatunk. Legutóbb A lőcsei fehér asszonnyal kapcsolatban írták: a huszadik századvégi, sokféle izmuson átesett olvasó nem föltétlenül várja már el a belső lélekrajzot, a hirtelen jellemváltozással szemben is megértőbb. - Mindinkább utat tör a gondolat: a kritikai-realista regény a prózának csupán egy fontos lehetősége. Jókai módszere azonban más: időnként mesét ír, időnként álmot, időnként karikatúrát rajzol, időnként a kritikai realizmust is megközelíti. Színes, romantikus, de rendkívül könnyed stílus fogja össze az elbeszélésanyagot: így áll együvé a Jókai-próza, magyar 19. századunk nagyszabású teljesítménye. Mivel az író egyfelől ösztönös, másfelől nagyon termékeny elbeszélő volt, érthető, hogy hibátlannak mondott munkája kevés; ellenben igen szép részletek fordulhatnak elő a gyöngének tartott művekben. Elegendő csak egy kései könyvét - Ahol a pénz nem Isten - összehasonlítani Verne ismeretterjesztő kalandregényeivel, rögtön érzékelhető, hogy Jókai mennyire irodalom - még hanyatlásában is. Mesemondóként emlegetik, talán kissé vállveregetően. Pedig a mesemondás nem csupán kalandszövést jelent, hanem természetes, friss elbeszélő hangot és gazdag szimbólumteremtő képességet is. Jókai - ilyen értelemben - valóban nagy mesemondó. Hangja - a gyönge helyein - lehet éppen érzelgős, vagy retorikus, de sohasem fülledt, sohasem mesterkélt. Tájleírásainak áradó szépsége, a számtalan ragyogó zsánerkép, természetes humora-embersége nem kopott meg. Jó meglátás, hogy kései műveiben is vannak fiatalos vonások. Talán ebből fakad, hogy némelyek naivnak tartják; de amikor a fantázia és a megérzés találkozik, egy-egy helyén meg tudja szégyenítem a csupán gondolkodót - mint A jövő század regényének legsikerültebb lapjain. Realizmusáról pedig kettős értelemben beszélhetünk. Megtalálhatóak nála a 19. századi realizmus bizonyos elemei, másrészt az is egyfajta valóságlátás, hogy eszményképeit - legalábbis időnként - igen találó torzképekkel „ellenpontozza":