Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - Béres Tamás: A vallási virtuozitás romantikus alapokmánya Néhány háttérgondolat Schleiermacher ifjúkori művénekeszmetörténeti helyéhez
re támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata." 3 A definíció alapcélkitűzésével jó néhányan egyetértettek a romantika előfutárai közül, köztük azok is, akik tíz évvel később megjelenő vallási irata 4 miatt támadják Kantot. Goethe és Herder a benne élő gyökeres rossz koncepciója ellen védi az embert, Schiller a filozófiai megtámogatástól óvja a keresztény vallást, miközben feltehetőleg mindhármukat az egykori kanti meghatározás igazságában való egyetértés teszi érzékennyé a kérdésre. Kant a felvilágosodás helyes útját két nagy ismeretelméleti forrásának, az ész és tapasztalat használatának kiegyensúlyozott kapcsolatában látta, ahogy erről a Tiszta ész kritikájának bevezetőjében ír: „a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalom nélkül vakok". Igaz, hogy ő a felvilágosodásnak sajátos, önmaga által megteremtett ágát (egyben csúcsát) képviseli, idézett szavaiban kifejeződő véleménye mégis alkalmas arra, hogy meglássuk egyrészt, hogy a felvilágosodás nem szűkíthető le a racionalizmusra, másrészt, hogy mind a felvilágosodáskori racionalizmus, mind a lélektan felé utat készítő empirizmus az egyén szabadságának kifejeződési eszköze, és ennyiben rokona a romantikának. Mindezt azért volt érdemes elmondani a felvilágosodásról, hogy Schleiermacher romantikus teológiai gondolatait elhelyezhessük annak árnyaltabb eszmetörténeti hátterében, a német felvilágosodás teológiai áramlatai között. Ezek létrejöttében döntő szerepe van a felvilágosodás két jellemvonásának: az előző bekezdésben már részben jellemzett, az ember felszabadítását célzó liberalizmusnak és az angol deizmus befolyásának, mely a németországi neologizmus vagy racionalista teológia kialakulásának lett előzménye. E Schleiermacherre közvetlenül ható teológiai szándék szakít a közvetlen hagyománnyal, a konfesszionális orthodoxiák dogmatizmusával csakúgy mint a pietista megtérés-sematizmussal, és meghirdeti a kereszténység liberalizációjának programját. Hangsúlyt fektet a belső vallási tapasztalatra, a dogmaértelmezésben szabadságot ad (Dogmatik helyett bevezeti a Glaubenslehre elnevezést), céljául az egyéni lelki épülést és a társadalmi jólét elősegítését tűzi. Egyre erősödő történelemkritikája alapjává a lelki és vallási hihetőséget teszi, ebből előbb-utóbb alkot egy olyan vallásfogalmat, amellyel a kereszténység lényegét is megpróbálja megfogalmazni. A deizmus hatására pedig létrehozza a természetes teológia elnevezést, mellyel, mint az Istenre vonatkozó „természetes" emberi megismerés lehetőségével, feleslegessé teszi a „természetfeletti" kinyilatkoztatást. A liberális teológia e jellemzőiben a kor több teológusa is osztozik. Az a szempont, amely a fogalomalkotó J. S. Semler (1774: „liberális theologia") és a valóban „liberális"nak nevezett későbbi teológusok között mégis Schleiermachert teszi a „modern teológiai liberalizmus atyjává" (holott néhány jól kimutatható ponton eltér e programtól), azaz, hogy vallásfogalmába a vallási tapasztalat egy merőben új kategóriáját vezeti be: az érzést (Gefühl). E pillanatban születik meg a teológiai romantika. Mivel Schleiermacher stílusa is új, és nem hasonlítható sem a filozófia, sem a magát általában filozófiai eszközökkel kifejező korabeli teológia nyelvezetére, ugyanakkor gondolatai konkrétan megjelölhető filozófiai hagyományok alapján tiszta logikai rendszerben kifejezhető eszméről árulkodnak, kutatóik közül többen megkérdezik, hogy mennyiben tekinthető a „Reden" vallásfilozófiának. Az biztos, hogy Schleiermacher több, mint műkedvelő filozófus, ezt a művén kívül nemcsak az ugyanahhoz a berlini körhöz tartozó romantikus, Friedrich Schlegellel való közeli barátsága, hanem kezdeti filozófiai írásai, filológiai tanulmányai és szakmai körökben is elismert Platón-fordításai is alátámasztják. A filozófiatörténetek mégsem elsősorban vallásbölcseletével, hanem a filozófiai hermeneutika fogalmának bevezetésével kapcsolatban emlékeznek meg róla. A „Reden" ünnepélyes emelkedettséggel emlegetett „mestere" Spinoza, akinek gondolatai a műnek valóban filozófiai alapját alkotják, de ha valamilyen racionalista vágytól vezérelve megkísérelnénk megrajzolni a „Reden" logikai csontvázát, nem
