Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Iskola és polgárság - Csepregi Béla: Evangélizáció és értelmiség egyházunkban - Vázlat és emlékezés -

ISKOLA ÉS POLGÁRSÁG 35 CSEPREGI BÉLA Evangelizáció és értelmiség egyházunkban - Vázlat és emlékezés Fiatalkoromban - a harmincas években - a gyülekezetek egészének lelki megelevenítése mind sürgetőbb feladattá vált. A különböző egyesületi, kisközösségi csoportok - a korábbi, viszonylagos elkülönüléssel szemben - most mindinkább az egyházközösség népéhez fordultak. Úgy ítélték meg, hogy ők Jézus mentő szeretetének eszközei a magyar evangélikus közösség számára. 1931. szeptember 30-án megalakult az Evangélikusok Ima- és Szolgálat-mozgalmának Baráti Köre. Alapítólevelét id. Gáncs Aladár foglalta írásba „... elkötelezve érzik magukat arra, hogy hitük, szeretetük, szolgálatuk felajánlásával munkálják az egész egyház ébredése ügyét..." A baráti kör tagjainak száma - egy év leforgása alatt - hatról harmincnyolcra emelkedett. Havonkénti összejövetelüket bibliai vezérfonal alapján tartották. Más szolgálati ágak is működtek: ifjúsági munka, népfőiskola, fogházmisszió, iszákosmentés, külmisszió, sajtóügy, külkapcsolatok. Az egyes ágazatok élén külön felelős állt. 1932-ben Sárszentlőrincen hitébresztő konferenciát szerveztek, amelynek igen jó hatása volt. Kardoskút (1933), Apostag (1934), Domony (1935), Dunaalmás (1936) és Gyenesdiás (1937) adott szállást a következő konferenciáknak. A gyenesdiási alkalom azért vált fontossá, mert itt határozták el végleg, hogy az egyes gyülekezetekben hitébresztő sorozatokat, evangelizációkat rendeznek. Tokajban id. Harmati Béla, Ősagárdon Túrmezei Sándor, Nagytarcsán Sréter Ferenc volt az evangelizáló lelkész. Az ő munkájuk valójában egy nagyszabású kísérlet kezdete volt. A gyülekezeti evangelizáció azokat is el akarta érni, akik az egyház peremén élnek, másrészt meg akarta győzni a hallgatóságot az egész héten át tartó igehallgatás fontosságáról. Erőteljes, megragadó prédikációra volt szükség. Ezért is terjedt el országosan a lelkészek csereszolgálata: hiszen egy másik gyülekezetben ők is új emberként állhatnak elő - legalább néhány napra. Mivel a lélektani szempontot figyelembe kellett venniük, önként adódott a kérdés: egy, azaz egyetlen igehirdető elérheti-e a különböző emberekből álló gyülekezet egészét? A szándékot semmiképpen sem adhatták föl. Urbán Ernő szemrehányásából a buzdítást, a felszólítást kellett meghallaniuk: „Nem szorongat bennünket Krisztus mentő szeretete, hogy odamenjünk az elveszettekhez. Hiányzik a bátorságunk és merészségünk, hogy mint a diadalmas Krisztus seregének tagjai megtámadjuk a sötétben tántorgó világot és meghódítsuk az önmagunkkal eltelt, saját eszményeiket bálványozó vagy kiábrándult, elfásult, csalódott hallgatókat ... Megelégszünk olyanokkal, akik családi hagyománynak, megszentelt szokásnak tartják, hogy evangélikusok, templomos keresztyének, de nem hallgatói az élő igének és nincs élő összeköttetésük az ige és imádkozás által Istennel, akik nem bizonyosak bűneik bocsánata felől és nem tartják életüket hálaáldozatnak, teljesen másoknak való szolgálatnak." (Urbán Ernő: Az evangelizáció kérdéseiről. Győr, 1941. 14.1.) A gyülekezeti evangelizáció eredeti szándéka szerint osztatlan, közös alkalom volt. „A Lélek ott fú, ahol akar": tehát a gondolkodásban és a műveltségben meglévő különbség nem lehet döntő szempont. A tapasztalat azonban megmutatta, hogy