Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Iskola és polgárság - Hafenscher Károly: Merre tart ma a magyar evangélikus értelmiség?

Összefoglalás Tudatában vagyok, hogy ebben a zsúfoltnak tűnő helyzetképben nem tudtam érinteni fontos, sőt alapvető részletkérdéseket. Nem foglalkoztam az ész új megközelítési lehetőségével (Fides et raíío-enciklika); beszélni kellett volna a szegénység világméretű problémájáról; ide tartozott volna az informatika kérdésköre (információ robbanás, információs társadalom). Fontos részletkérdésnek érzem a kultúra és az evangélium területét. Csupán a fő utat akartam megmutatni, az alapproblémát körbejárni: van-e értelmiség és benne evangélikus értelmiség; azt kutattam, hol van és hol rejtőzik; végül gondolatébresztő, provokáló célzattal kérdeztem: merre tart és merre tartson értelmiségünk? A 20. század természeti és történelmi katasztrófás pokol bugyrait megjárva és félve a 21. század lehetséges vulkánjaitól, talán Daniéval szeretnénk felkiáltani: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". De mi mégsem hagyhatunk fel minden reménnyel, hiszen az élő reménység embereiként vagyunk keresztények és születhetünk újjá. Mi nemcsak a miltoni elveszett paradicsomról tudunk, hanem a már vakon írt, de jó belső látással fogalmazott visszanyert paradicsomról is. Ezért nem vagyunk sem a múlt foglyai, sem a jövőé. Mi a jelenlevő Krisztus foglyaiként nézünk a jövőbe. A praesentia reális nemcsak az úrvacsora tanításával kapcsolatos hitelemünk. A jelenlevő Krisztus foglyai, ha tetszik, bolondjai vagyunk, még élesebben fogalmazva bohócai, udvari bolondjai. Szeretném, hajói értenénk ezt. Nietzsche írta, hogy semmiképpen sem akar már szent lenni, mert számra ez a kategória „Isten halála után" üres. Irtózik ettől a meghatározástól, inkább bohóc akar lenni, aki nemcsak szórakoztat, hanem el js gondolkoztat. Nálunk az evangélikus Karinthy Frigyes vállalt hasonló szerepet. Én ezt a két kategóriát Isten szentje, illetve bohóca - nem tartom összebékíthetetlen fogalmaknak. Szent bohócok lehetünk, akik Kierkegaard-ral szólva időnként beszaladunk a városba, és kiáltunk: Tűz van! Akkor is így teszünk, ha bolondnak tartanak, nem hisznek nekünk. Valljuk, hogy a tűzben ott van Valaki, aki nem ég el - a mózesi csipkebokorban bemutatkozó „Vagyok, aki Vagyok" (Martin Buber hitelesebb fordításában: „Vagyok, aki itt Vagyok"). Világégés múltban és jövőben? Akihez mi tartozunk, nem ég el, nem hamvad el, tegnap és ma mindörökké ugyanaz - de ez nem statikusságának kritériuma, hanem cselekvésének megvallása. O a deus in actu. O marad, ugyanaz marad, és mi hozzá tartozunk. Ez a mi egyedül reális reménységünk, bátor hitünk. Ma már nem elég a hitet így fogalmazni: Ich glaube ... I believe so mert ez csak vélekedést jelent. Ma már a Mut kell és a courage, Mut zum Leben, Mut zum Sein, Mut zur Hoffnung; - courage to be, courage to hope. A mi hitünknek reménységnek is kell lennie, írta az apostol csaknem kétezer évvel ezelőtt, és így ébresztett: reménységre hívattatok! Pedig micsoda zűrzavart, rendetlenséget, külső-belső harcot és nehéz sorsot ismert! - Mégis a reménység embere mert lenni a Krisztusban. Nem szégyenült meg, mert nem helyzetének vagy a Római Birodalomnak volt a foglya, hanem a Krisztus foglya, sokak szemében bolondja, par excelence keresztény értelmiségi. Hosszú sort nyitott meg: Luther és Melanchthon, Bach és Dosztojevszkij, Pascal és Kierkegaard, Schweitzer és Weizsäcker, Söderblom és Hammarskjöld, Hamvas Béla és Ravasz László ... folytathatnám a sort. Déry Tibor írta: a modern regény nem fejeződik be ponttal; felkiáltójellel sem, hanem kérdőjellel. Olvasóira bízza a visszhangot, a válaszadást. Ez a mostani kísérlet hasonló ehhez - kérdezzük tehát együtt: merre tart ma az evangélikus értelmiség Magyarországon?