Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Katolikusok és protestánsok - Reuss András: Kiátkozás?

REUSS ANDRÁS Kiátkozás? „Átokoldás", „kiátkozások visszavonása"

1 - a tömegtájékoztatás ismételten ezekkel a kifejezésekkel tolmácsolta a közvélemény számára a múlt év október 31-én Augsburgban aláírt evangélikus - római katolikus Közös Nyilatkozat jelentőségét. Az irat keletkezésének történetét és tartalmát ismertetve más alkalommal kimutattam

2 ennek a beállításnak a téves voltát. Az említett kifejezések a századvég hírközlésében olyan őskövületeknek tűnnek, amelyek a kereszténységre rossz fényt vetve az egyházakban még mindig élnek. Kívánatos és érdekes lehet a kifejezés jelentésének és szerepének a bemutatása. Egy latin és egy görög szó fordításának tekinthető a címben szereplő. A latin excommunicatio az egyház életéből való kiközösítést, kirekesztést jelent.

3 Először Augustinusnál, valamint a 4. század zsinatainak kánonjaiban fordul elő. Korábban ugyanezt más kifejezésekkel fogalmazták meg (egyházon kívül lenni; az egyház közösségéből kizárni; minden keresztény közösségétől elkülöníteni).

4 Áz excommunicatióval leírt gyakorlat hátterében annak tudata áll, hogy a súlyos bűn elszakít Istentől és ennek az egyházhoz való viszonyban külsőleg és láthatóan ki kell fejeződnie. Ennek nyomán kézenfekvő a gondolat, hogy az egyházból való kiközösítés az Istennel és Krisztussal való közösség megszakítását jelenti. A kiközösítés magától bekövetkezik, ha valaki a súlyos bűnt elköveti, még akkor is, ha más nem szerzett róla tudomást és ezért a kiközösítést nem mondhatták ki. A görög anatéma azt jelöli, ami Istennek van szentelve, akár jó, akár rossz, ezért az ember számára érinthetetlen. Javíthatatlannak tartott és bűnében megrögzött emberre vonatkoztatva az Újszövetségben Isten haragjának átadást és a közösségből kizárást jelent, mintha azt mondanák: mi itt már tehetetlenek vagyunk, Isten kezébe tesszük az embert és az ügyet. Elsősorban zsinati kánonok mondták ki az excommunicatiót a legsúlyosabb bűnökben leiedzőkre, az anatémát pedig a közösség életét hamis tanításukkal vagy szakadást okozó magatartásukkal veszélyeztetőkre.

5 A korai egyház a tömegesen megtérők által a saját soraiba hozott idegen erkölcsök és idegen tanítások ellen vette fel a küzdelmet, amikor egyre több magatartást ítélt veszedelmesnek és egyre részletesebben pontosította a fegyelmi, illetve bűnbánati eljárást.

6 A kirekesztés lehetett az egyház élet teljességéből (totális), vagy az istentiszteletről (kultikus), csak az úrvacsorából (eucharisztikus), illetve egyéb alkalmakból és szolgáltatásokból való részleges kizárás. De már Augustinus is rámutatott, hogy a kirekesztés nem az egyház testéből való kizárást jelenti, hiszen ez a keresztség miatt lehetetlen. Különben is a kiközösítés nem azonos Isten végső ítéletével, hanem fenyegetés azzal, és így nem lehet végleges, ezért nyitva kell hagyni a visszatérés útját.

7 Máté evangéliuma szerint (18,15-18) Jézus három fokozatú eljárást ír elő, amelynek sikertelensége esetén a vétkes olyannak tekinthető, mint „a pogány vagy a vámszedő". Ez abban az összefüggésben olvasható, hogy nagyobb öröm van egy eltévedt megmentésén, mint kilencvenkilenc el nem tévedt felett. A kirekesztés tehát utolsó, már-már kétségbeesett lépés, hiszen a cél nemcsak a gyülekezet sorainak megtisztítása, hanem a bűnös megmentése. Az őrálló feladatára már az Ószövetségben Ezékiel próféta emlékeztet (3,16-21; 33,1-16). Pál apostol is felrója a korintusiaknak, hogy közömbösen nézték a közöttük történt bűnt (lKor 5,2). A veszedelem