Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Lázár Viktória: Keats levelei

Keats levelei (Fordította és az előszót írta: Péter Ágnes) John Keats (1795-1821) angol költő verseinek olvasásakor a nyugodt, kiegyensúlyozott Szépséggel találkozunk, amelyet nem csak a nagy egész (a versek, az életmű), de a részek (a szavak, sorok) is hordoznak. A hosszas csiszolgatás eredményeként létrejövő versek mögött türelmes, kiegyensúlyozott érzelemvilágot sejthetnénk. De attól, hogy az oldalán békésen művelik a földet, a mélyben még izzik a vulkán. Most beletekinthetünk a forrongó, de sohasem pusztító vulkán mélységeibe: Keats leveleibe. S láthatóvá válik a küzdelem, amit apró részleteiben is kimunkált, letisztult művei születésekor vívott a költő. A vívódás, önmaga bátorítása és még ennek humoros levezetése is helyet kap egyetlen levélen belül: „Nem látok mást magam előtt, mint állandó kapaszkodást hegynek föl a csúcs felé. S van-e bármi kellemetlenebb, mint egyre fölfelé kapaszkodni s végül elvéteni a célt? De fütyülök mindezen meggondolásokra, s füttyögve a tengerbe szándékszom hajítani mind, ahol majd, remélem akkora viharokat támasztanak, hogy minden kijáratot elreteszelnek Oroszország felöl. (...) Mondd meg neki (Mrs. Shelleynek), szerezzen a párkáktól egy ollót, s nyisszantsa el a fonalát mindenki életének, akiből csalatkozott költő válhat!" Természetesen, mivel magánlevelekről van szó, a szerelmes, a testvér, a barát ugyanolyan intenzitással szólal meg, mint a művész - de mégis mindig összefonódva: gyakran az elkészült versek első változata is egy levélben található. (Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy a leveleket együtt olvassa a bennük említett, vagy idézett versekkel. Nagy segítséget nyújt ebben a részletes jegyzetapparátus.) A levelekből elénk tárulnak a kor művészeti életének eseményei, szereplői. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert Péter Ágnes a jegyzetekben részletesebben ír a levelek címzettjeiről, illetve az említett személyekről - így a mi számunkra is ismerőssé válnak. De minden kibontakozó arc között a költészetről, a Szépségről gondolkodó Keats arca rajzolódik ki a legélesebben. Hiszen számára a versolvasás egyenlő a Szépség élvezetével, s a költészet élvezete mindennapi tápláléka, maga az élet. „Milyen kellemes lehetne az élet, ha az ember mindennap elolvasna egy oldalnyi tömény szépséggel gazdag verset vagy tisztára érlelt prózát - akkor azzal elindulna kóborolni, elmerengene rajta, elelmélkedne róla, hazatérne tőle, jövendölne belőle és álmodna vele ..." Amikor beteg öccsének Skóciából ír, a táj szépségének és fenségességének leírása is végül költői hitvallásba csap át: „Itt megtanulom, mi a poézis, és többet fogok írni ezentúl, mint eddig valaha is, egyszerűen attól az önzetlen vágytól sarkallva, hogy hozzátegyek - ha csak egy parányit is - mások élvezetére a szépséghez, melyet a legnagyobb szellemek ezekből a nagyszerű képekből gyűjtöttek össze s zártak örökkévaló formába. Szerintem Hazlittnek egyáltalán nincs igaza, amikor azt mondja, ezek mellett a formák mellett az ember eltörpül. Még soha nem felejtkeztem el ennyire saját méretemről. A szememen át létezem, s képzeletem, minthogy a látvány így megcsúfolta, elcsitult." Nem sok költő magánlevele tartalmaz ennyi és ilyen hangsúlyos költészettel kapcsolatos gondolatot. Ezért is írhatta róluk T. S. Eliot: „Angol költő ezeknél érdekesebb és jelentősebb leveleket még nem írt." Péter Ágnes már korábban írt Keatsnek a levelekből kirajzolódó költői programjáról, s az ő tollából került ki a Keats világa (Európa Kiadó, 1989) című kötet is. Az ő évtizedes irodalomtörténeti kutatásainak gyümölcse a Keats életrajzát s hatását öszszefoglaló előszó, s a már említett filológiai pontossággal elkészített jegyzetapparátus. De most a leveleket tartalmazó kötetben az irodalomtudós szerényen maga elé engedi a műfordító Péter Ágnest, akinek fordítására ugyanaz az apró részleteiben is kimutatható Szépség a jellemző, mint Keats költészetére. Egyetlen dolog kelthet bennünk hiányérzetet: valahol a levelek között, vagy a belső borítón jó lett volna látni Keats egyik arcképét, hogy tekintete a mienk is lehessen. Pálinkás Katalin és Kálmán Edit munkáját dicséri, és az arckép hiányáért némiképp kárpótol bennünket az ízléses borító, mely Keats életének és költészetének ismeretéről is tanúskodik: egy teljes virágában pompázó gyümölcsfa köszönti az olvasót, s a könyv hátoldalán az örök időkre márványba nemesedett költő és szerelmes búcsúzik tőlünk. Lázár Viktória