Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Hegedűs Béla: Chateaubriand, François René de: Síron túli emlékiratok

megrendelte, anyagi javakban nem szűkölködött." Az antifonále jelentőségét semmiképpen nem csökkenti kissé talán szomorkás megjegyzésünk: a gregoriánum nehezen megközelíthető, arisztokratikus művészet - vagy legalábbis azzá vált. A hallgatóságot megfogja ugyan a misztikus lebegés, de az egyes dallamok külön rajzát - véleményünk szerint már jóval kevesebben érzik. S ugyan hol vagyunk attól, hogy a magyar gregoriánum sajátos szépségét megkülönböztessük, belülről élvezzük! Erős a gyanúnk, hogy ami az Isztambuli Antifonáléban valóban nagy, az megmarad a kiválasztott kevesek csemegéjéül. Nem szemrehányásról van szó, csupán olyan idő- és technikabeli akadályok tudatosításáról, amelyek jóval kevésbé érvényesülnek éppen a Képes Krónika esetében: a miniatúrák sajátos, „magyar" szépségét a valamennyire iskolázott, művészetre fogékony szem viszonylag könnyen megkülönbözteti legalábbis fő vonalaiban. Nem szólván arról, hogy a képzőművészetben a magyar táj, a magyar szereplő, a magyar öltözék elválaszthatatlan attól a bizonyos „magyar" szépségtől - noha természetesen nem azonos vele. A középkor egyházzenéje - úgy véljük - jóval elvontabb formában őrzi a hazai sajátosságot: ebből fakad a nehézség. A hasonmás kiadást azonban úgy üdvözöljük, mint egy„ kiemelkedő nemzeti érték hazaérkezését. Őszintén reméljük - ígéretünk van rá -, hogy a magyar-török szellemikulturális együttműködés további kincsekkel gyarapít majd bennünket. (Az Isztambuli Antifonále. 1360 körül. Fakszimile kiadás. Közreadja: Szendrei Janka. A tanulmányokat írta: Czigler Mária, Dobszay László, Szendrei Janka és Wehli Tünde. Akadémia Kiadó, 1999.) Mányoki János Francois René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok Válogatás, Budapest, Osiris, 1999. A mai magyar olvasó számára talán kevésbé ismert, de a maga korában igen népszerű Chateaubriand halála után megjelent emlékiratainak válogatását adta ki az Osiris Kiadó. Chateaubriand neve egyet jelent a francia kora-romantikával, Atala című elbeszélése - amely a megjelenése után három évvel már magyarul is olvasható volt -, ugyanúgy kultuszt teremtett, mint az előző évszázadban Goethe Werther-regénye. Babits írja róla Az európai irodalom történetében, hogy az unalom, a melankólia tette romantikussá, pontosabban romantikus katolikussá. A Síron túli emlékiratok elbeszélője nem kora való világát éli: „nem illett hozzám az élet, illőbb lesz talán a halál." (13) A forradalmakba és diktatúrákba torkolló felvilágosodásból kiábrándult arisztokrata emlékiratai egy eddig kevésbé ismert világba vezetik a mai olvasót. A cím, habár sugallja a misztikus értelmezés lehetőségét, egyebet nem jelent, mint hogy a szerző szándéka szerint írása csak halála után jelenhet meg, és ez így történt. Ezzel a narrátor mintegy önmagától is eltávolítja a tőle időben már igencsak távolra került, ábrázolt szubjektumot, megteremtve ezzel a lehetőséget egy ideális-romantikus életrajz megírására. Mert ne feledjük: nem önéletrajzot olvasunk. Az egyes szám első személyű narrátor nem azonos korábbi önmagával. Ezt nem csak a Chateaubriandfilológia felismerései mondatják velem - tudniillik a szerző útleírásainak, kalandjainak a fele sem igaz, azokat gyakran olvasmányélményei alapján dolgozza ki, sőt az általa említett személyek nagy részével sem volt semmilyen komoly kapcsolata -, hanem a szerző azon könnyen megragadható törekvése, amellyel korábbi életét idealizálni kívánja. A romantikus emberré válás során különösen fontos jelentőséggel bír a fiatalság; a fiatalkor meghatározó élményei a későbbiekre is kihatnak. Eletének - saját megítélése szerinti - legfontosabb eseményei általában viharban történnek, nincs ez másképp születésével kapcsolatban sem: „Amikor megszülettem, alig volt bennem élet. A hullámokat felkorbácsolta az őszi napfordulóval beköszöntő szélvihar, dühöngésük elnyomta sírásomat; később gyakran meséltek ezekről a részletekről, és szomorúságuk örökre emlékezetembe vésődött." (18). Chateaubriand kétféle természetet ábrázol művében: az egyik - általában ez a vihar - a melankolikus, de szélsőséges érzelmekre képes romantikus szubjektumának rendkívül plasztikus természeti képekkel való ábrázolása, a másik természet pedig a tökéletes, távoli, az egyszerű ember számára felfoghatatlan nagyságot jelképezi. Első említésre méltó gyermekkori vallásos élményeihez is a komor hátteret a Bretagne-ban mindenhol érzékelhető közelségben lévő viharos tenger adja: „... a tömeg az áldás pillanatában kó-