Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Mai jelenségek - Szita István: Amikor a passiótörténet újra hitet ébreszt

meg kell küzdenünk azzal a nehézséggel, hogy a diakónus megnevezés magyarul a női diakonissza férfi párja, noha a pedagógus már régen nem csak férfi tanárt jelent. A szokatlan szó-kísérletet tiszteletben tartjuk. (A szerk.) 1. S-E. Brodd, P. Eckerdal, V-A Grönqvist, B. Laghé, G. Lindström: The Theology of Diaconia, 1999, Uppsala SZITA ISTVÁN Evangélikus passió „Emlékezés Jézus keresztútjára, halálára és feltámadására Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma alapján 14 képben." - Ezzel a címmel készült el 1999 tavaszán az a passió-képsorozat, melyet nem megrendelésre, hanem egy „régi adósságom" törlesztésére festettem János evangéliumának 1,14 verse szelemében: „Az ige testté lett és lakozott miközöttünk - és mi láttuk az O dicsőségét." Ez a „régi adósságom" egy kis magyarázatra szorul. Ötven éve már annak, hogy Podi bácsi - így neveztük dr. Podmaniczky Pál professzor urat - egy tavaszi napon, amikor hazakísértem a teológiáról mint famulusa, nekem szegezte a kérdést, hogy miért vagyok én mindig szomorú. Amikor bevallottam Neki, hogy azért, mert a teológiáért lemondtam a festészetről, szelíd leteremtés után, lelkesen biztatott, hogy az Egyháznak éppen olyan festőre lenne szüksége, aki teológus is. „Hiszen a templomban az istentisztelet helyén mindennek a legszebbnek és a legtökéletesebbnek kellene lennie, mert ott csak ezzel jutna kifejezésre a hálánk és a szeretetünk a mi Urunk iránt." - magyarázta egyre erősebben reszkető, parkinzonkóros kezével gesztikulálva a napfényes soproni utcán, meleg tekintetével biztatva. Ettől kezdve tudatosan készültem arra, hogy a szó mellett a képpel is Jézusra emlékeztessek. 1969-ig sok templomunk falán, paramentumán stb. sikerült a lelkészi szolgálatom szavát kiegészíteni a vonal, a sík, a szín kompozíciójából összeállt, nem elbeszélni, hanem Jézusra emlékeztetni akaró képpel. Már lassan összeállt hozzá a templom belső terének, ezzel együtt az istentiszteletnek teológiai koncepciója is. Keresztyén istentisztelet ott van, ahol a jelen világ és az eljövendő világ találkozik, ahogy azt Jézusban látták az evangéliumok, aki meghalt és feltámadott. Ennek hitbeli átélése, meglátása a igaz istentisztelet. Vártam, hogy legyen egy templom, amelynek falára a János 1,14 szellemében ezt a legszebben prédikáló passióképsort festhessem. Ehelyett 1968. november 9-én egy püspöki távirat eltiltott a lelkészi szolgálattól és mindent romba döntött. Majd tíz év tel el, amíg újra kezdtem festeni, de nem mint teológus. Kemény daccal, minden „teológiai ismeretet és egyházi kapcsolatot" kirekesztve az életemből, egy új képvilágot kíséreltem megalkotni. A szürrealista, absztrakt és avantgárd irányzatok eredményeit felhasználva saját egyéni stílust alakítottam ki, amit „irracionális képköltészet"-nek neveztem el. Ä képek, amelyeket festettem húsz éven keresztül (kerek számmal: 700 db festményt és 1200 db grafikai lapot) egytől egyik nem előre megfogalmazott „racionális" témák megfestései voltak, hanem gyűrt papírfelületeken „talált" vonalakból születő színes síkok „költői rendbe" komponált harmóniája. Sommásan egy egyszerű ember ezt mondta egy kiállításon róluk: „Szépek ezek a képek, még ha nem is értjük őket, akkor is szépek." Ha nem is teológusként, de művészként e képekkel, ha szépen is, de mégis az emberi kapcsolatokra, az emberi belső titkokra, az értelemmel ki nem fejezhető belső valóságokra utaló jeleket igyekeztem teremteni. Képeim szimbólumok, azaz a valóságnak csak az egyik fele van a képen, a másik a nézőben van, akkor is, ha a né-