Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.
Helyzetfelmérés - Fasang Árpád: Merre van előre? Beszámolóa magyar értelmiség véleményéről
IFJ. FASANG ÁRPÁD Merre van előre? A cím nem találós kérdés. Költői kérdésnek sem szántam, azt nem szokás megválaszolni. Belőle az utóbbi, számomra négy kemény év - mások töprengései által is megosztott - summája olvasható ki. Kérdéseim A rendszerváltás óta a magyar nép milyen utat tett meg? Jó vagy rossz irányban haladt-e az ország szekere? A nagy változások ellenére a lényeget - azaz az emberek közötti kapcsolatok minőségét tekintve - nem inkább egy helyben toporog-e? Egyáltalán meg tudja-e fogalmazni magának, hogy milyen társadalmat szeretne formálni önmagából? Feldolgozta-e már mindazt, amit a kommunizmus, a szovjet megszállás számára jelentett? A „létező szocializmus" korszakát minek tekinti: a történelmi változások természetes alakulásának, vagy zsákutcának? Tudom, e kérdések nemcsak engem, másokat is foglalkoztatnak. Dr. Antalóczy Zoltán kardiológus, emeritus professzor következő sorait szeretném idézni: „Néhány évvel ezelőtt Philadelphiában járva megcsodáltam az ottani Szépművészeti Múzeumot. Chagall egyik festményén megakadt a szemem. A festmény egy olyan embert ábrázol, akinek fordítva van feltéve a feje. Arccal így nem előre néz, hanem hátra. Mögötte egy felrobbantott templom hullik alá. A kép jobb oldalán egy felirat: O Bozse, 1997. Azóta sem tudok ettől a látványtól szabadulni. A festmény egyébként a Szovjetuniót és a szovjet rendszert szimbolizálja. A rendszer nem előre ment, hanem hátra." A rendszerváltás óta immár majd egy évtized telt el, s az azóta szerzett tapasztalataink feljogosítanak arra is, hogy megkérdezzük: a kommunista világrendszer csendes, vértelen kimúlása után nemcsak Kelet-Európa, hanem az egész világ, az emberiség merre halad? Egy szebb és boldogabb jövő körvonalai kezdenek kirajzolódni, vagy egy új szellemi rabszolgaság, egy modernizált, komputerizált vaskor fenyegető árnyéka kezd megjelenni a láthatáron? Törvényszerű-e, hogy a szegénységgel párosuló primitívség a rombolás ösztöneit éleszti fel a fiatalabb nemzedékekben? Szükségszerű-e, hogy a nyomorultak még szánalomra méltóbbak, a dölyfös kivagyiságtól pöffeszkedők még ellenszenvesebbek legyenek? Mivel magyarázható, hogy miközben szerencsétlen öreg emberek mentik apró kis motyóikat az árvíz által pusztított lakásaikból, „dáridó"-tól hangos a média által manipulált ország? Tavasszal a hírügynökségek elborzasztó képeket közöltek Koszovóból, ahol a vandalizmus ismét tombolt. A temetetlen holtak látványa után az ember nem tehetett mást, mint hogy Chagall-lal együtt felkiáltson: „0 Bozse, 1999." Miért is írom e sorokat? Azért, hogy emlékeztessem az olvasót, mi zajlik körülöttünk, hogy érzékeltessem, ilyen korban kell egy magamfajta értelmiséginek - legalább lelkiismerete nyugtatása érdekében - tollat ragadnia. Megszólalásomnak különben egyszerű oka van. A CREDO című folyóirat szerkesztője megkért, hogy oszszam meg titkaimat az olvasóval az utóbbi két évben megjelent, általam részben írt és szerkesztett két könyv: Az (magyar) értelmiség hivatása, Hivatás és Hitvallás, (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1997., 1998. - mintegy ezerötszáz oldal) létrejöttének körülményeiről. Úgy érzem, hogy ez irányú tapasztalataim közreadásának még nem jött el az ideje. Azt tervezem, hogy két évtized múlva - ha megérem - egy külön könyvet fogok írni az imént említett publikációk megszületéséről, az általuk gerjesztett szellemi hullámokról és azok későbbi hatásáról. A „látlelet"-ről és a
