Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Mai jelenségek - Kiss Miklós: Várakozásaink az ezredfordulón

A Horn-kormány idején, érdekes módon, elhalkultak a kritikai hangok. A saját magukat a mindenkori kormány ellenzékeként meghatározó újságírók csendben asszisztáltak a Bokros-csomaghoz, kesztyűs kézzel kezelték a mindent elborító korrupciós ügyeket. Csak az utóbbi egy esztendőben erősödött meg újfent a kritikai hang, bár most már kisebb befolyást elérve, mert a választópolgárok is kritikusabban közelítenek az őket manipulálni igyekvő médiumokhoz. Azért jellemző az, ami a „Hét" című műsorban egy felmérés nyomán elhangzott. A külföldi sajtóban megjelenő cikkek 80 százaléka pozitív képet fest hazánkról, a hazai médiumok mégis a fennmaradó 20 százaléknyi negatív kicsengésű cikkeket veszik át közlésre. A mögöttünk hagyott évtizedben egyházunkban is sokszor folyt keresztyénekhez méltatlan hangnemű vita. A változásokkal együtt felszínre kerültek az addig kényszerűen eltemetett sérelmek. Ebből már ízelítőt kaphattunk a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén, ami sok résztvevőben hagyott keserű emléket. Aztán a rendszerváltozás után elkezdődtek azok a támadások, amelyek az egyház vezetőinek legitimációját kérdőjelezték meg. Bizonyos egyházi körök és egyes képviselő lelkészek, véleményem szerint egyéni érdekek szolgálatába állítva olyan hangnemet engedtek meg maguknak, amelyek megengedhetetlenek. Sőt, egy esetben még a Teológiai Akadémiát is felhasználták céljuk elérésére. Én akkor is azon a véleményen voltam, hogy ezek a támadások és az a hangnem sokat ártanak egyházunknak. Egyrészt azért, mert az érezhetően egyházellenes liberális sajtó ezeket a sokszor nem kellőképpen árnyalt véleményeket felhangosítva és manipulálva közvetítette a közvélemény felé, így jó néhány emberben váltottak ki ezek az egyházhoz méltatlan csetepaték megbotránkozást, másrészt egyházat vezetni és építeni örökös támadások közepette alig lehet. Evangélikus egyházunk ma alighanem előrébb tartana, ha az energiák jó részét a viták helyett az egyházépítésre fordítottuk volna mindnyájan. Az egyház szolgáihoz méltatlan hangnem a hat éves zsinati munka során tovább folytatódott. Több zsinati tag azért mondott le mandátumáról, mert megsértődött a személyét ért, szinte becsületsértő véleményeken. Ezt a hangnemet pedig nem lehet semmivel sem igazolni, még azzal sem, hogy egyházunk új struktúrájának kialakítása komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel. Ezért volt számomra örömteli a leendő Nyugati Egyházkerület megszervezését előkészítő révfülöpi tanácskozás, ahol békés, nyugodt, egyházhoz méltó hangnemben tudtak beszélni, vitázni, véleményt nyilvánítani az érintett egyházmegyék küldöttei. Ez biztató jel volt. Erre az élményemre is alapozva várom az ezredfordulótól azt, hogy az emberi kapcsolatokban kevesebb lesz az indulat, a viták hangneme pedig lecsillapodik, tárgyszerű és testvéri lesz. 3. A polgári és keresztyén értékek megerősödését A magyar nemzet számára a szocializmus évtizedeiből fakadó legnagyobb tragédia az, hogy a polgári és keresztény értékeket elvette a társadalom elől. Ráadásul tudatosan, ravasz politikai indíttatásból, hatalma megtartása érdekében tette ezt. Kölcsey Ferenc mondta: „Az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga és kötelessége". Polgárnak lenni magatartás. Szellemi és erkölcsi tőke, ami nélkül elképzelhetetlen Magyarország felemelkedése. Kulturális örökség, ami nélkül nincs út Európába. Máshogy megközelítve, a polgár olyan tagja a társadalomnak, aki anyagi és szellemi függetlensége birtokában öntudatosan, környezete számára mértékadóan él. Gondolkodásában európai kitekintésű, tradíciókat tisztelő személy, akinek magatartására a mértékletesség és stílus egyaránt jellemző. A polgár legfontosabb ismérve tehát, hogy szabad és autonóm, önállóan gondolkodó és független, aki ráadásul bírál és kritikát gyakorol. Olyan lény, aki alkalmas