Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Múltunk újraértékelése - Szénásy Sándor: Ravasz László, az értelmiség egyik igehirdetője

Ravasz László azonban nem csupán ösztönös, szülőföldjének köszönhetően példaszerű művelője anyanyelvünknek, hanem tudós tanulmányok tucatját írta a szép magyar szó bűvöletében és művészetéről. Erről írja Vígh Árpád retorikatörténész: „Éppen egy egyházi embernek, egy rendkívüli filozófiai és retorikai képzettséggel rendelkező református püspöknek jutott eszébe, hogy gyökerestül újragondolja a szóbeli meggyőzés elméletét... Olyan beszédtudomány alapjait vetette meg, amely saját hasonlatával élve - úgy viszonylik Cicero és Quintilianus retorikájához, mint a csillagászat az asztrológiához, vagy mint a kémia a fekete mágiához."

22 Már Málnási Bartók György filozófus is fölhívja figyelmünket arra, hogy Ravasz László a beszédet „ars Hungarica"-nak nevezi, mert a magyar ember különös hajlamot érez arra, hogy beszéd útján közölje gondolatait.

23 Korszakalkotó volt hajdan az írás feltalálása - véli Ravasz László az idézett tanulmányban

24 -, viszont új korszak peremén járunk - állapítja meg -, „a papiros-korra jő az antenna-korszak". Vissza kell térnünk a nyelvtől, mint vizuális testtől a nyelvhez, mint akusztikus testhez. Keresni kell - mondja - a nyelv grammatikai és ortográfiai helyessége mellett fonetikai helyességét is. Ezért követeli az élőbeszéd tanítását, mert „a magyar nyelv akusztikus testének olyan titkai vannak, amelyeket még a magyar emberek sem ismernek mind". „Nyelvünk az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek... Bástyánk, lélekgyepünk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk." Bartók György és Vígh Károly egyaránt megvonják a párhuzamot Ravasz László és Kodály Zoltán felismerései és sürgető, nem egyszer könyörgő felhívásai között: nyelvhelyességet, nyelvművelést, a nyelv zeneiségének megőrzését! Eszköztárának másik nagyon vonzó vonása nagy műveltsége. Szerb Antal írja róla: „Mélységes irodalmi kultúra hatja át beszédeit, filozófiai műveit és irodalomtörténeti esszéit... Ébren és teljes intenzitásban akarja megtartani a magyar kálvinizmus kulturális hivatását, belső frigyét az irodalommal, a filozófiával, mindennel, ami szellem és magyar."

24 Megértjük, hogy ő elérte - talán egyedül ő -, hogy prédikációsköteteit a két világháború közt nemcsak lelkészek vásárolták, hanem általában a református értelmiség. Gimnazista koromban ott láttam ezeket nem egy osztálytársam szüleinek könyvespolcán. E nagy műveltség eredménye, hogy a püspök nagy összefüggéseket lát meg és láttat meg. Ezt egyik méltatója így fogalmazta meg: „Egyéniségének alapvonása az intuíció. Dolgoknak, embereknek, történéseknek az a belső, lényeg szerinti szemlélete, amely ott is lát, ahol más csak tapogatózik, és ott is észreveszi az összefüggéseket, ahol más az eseményeket csak mint egymástól idegen, szanaszét heverő köveket nézi... Ezt az egész egyéniséget meghatározó intuíciót három szárnyas csikó röpíti: a hit, logika és fantázia."

27 Eszköztárában nem utolsó az a művészi előterjesztés, esztétikai igényesség, amellyel egy csapásra kiemelkedett a századelő terjengős, sablonos, modoros, üresjáratokkal teljes prédikáció-stílusából. Természetesen ez nem az emlékkönyvek virágnyelve, nem a széplelkek előkelősködése és nem édeskés romantika, hanem egy nyelvzseni művészi fogalmazása. íme, itt is három kiragadott példa: a Jabbók révénél az Idegen megkérdezi Jákobot: Mi a neved? S ő feleli: „Én Jákob vagyok, az ismert, ragyogó eszű, szerencsés kalandor, a csaló, az áldást orzó, a koronatolvaj, a hamis állattenyésztő, a báránycsíkozó, akinek minden sikerült, és mégsem sikerült semmi; aki magában bízott, hódítani és nyerni akart, és aki megtanulta, hogy az áldást csak ingyen lehet kapni, ha egy örök irgalom megkönyörül rajta."

28 - Lássuk Káin ábrázolását: „Káinnak a lelke izzott a haragtól, képzeljetek el egy embert, aki ki nem tört tűzokádót hordoz a szívében. Szikrázott a szeme, a keze, a bőre, táncoltak előtte a csillagok, zúgott és lüktetett a vér a fejében, mintha egy vérvörös árvíz szabadult volna rá." És tovább: „Nem döng át most is a világon a számonkérő Isten