Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.
Helyzetfelmérés - Fasang Árpád: Merre van előre? Beszámolóa magyar értelmiség véleményéről
humánummal össze nem egyeztethető tartalmat is kapott. így szokás például a náci idők kultúrájáról beszélni. Ma már kellő történelmi rálátásunk van arra nézve is, hogy amikor a szocialista kultúráról beszélünk, akkor abba a kényszertáborok „kultúráját", a „gulág-kultúrát" is bele kell értenünk. Nem vitatható, hogy az imént elmondottaktól függetlenül a kultúrának van egy másik jelentése is: kultúrán azoknak az anyagi és szellemi értékeknek (tapasztalatoknak) az összességét értjük, amelyeket az emberi társadalom történelme folyamán létrehozott. Ilyen értelemben a holocaust is az emberiség tapasztalati tárházának elrettentő - része. (Bár a koszovói tragédia láttán az a benyomásunk, hogy az emberirtásnak csupán a XX. századi változatai eddig még nem bizonyultak elég elrettentőnek.) Könnyítene a fogalmak tisztázásában, ha kultúrán - közös megegyezéssel - mindössze műveltséget, művelődést értenénk. Szerintem kardinális kérdésről van szó. Az egyes államoknak van belső, saját jogrendszerük, mégis a nemzetközi együttélés parancsolóan megköveteli a nemzetközi jog megalkotását, normáinak betartását. Ennek az analógiának a mintájára elmondható, hogy a Földgolyó népei kialakították a maguk kulturális, műveltségi normáit, nem kellene-e mégis a korszerű műveltségeszményt nemzetközi szinten is - legalább ajánlások formájában - megfogalmazni és népszerűsíteni? A műveltség tartalmi változása egyben a közízlés átalakulását is maga után vonja. Annál is inkább kellene foglalkozni a műveltség és a közízlés közötti viszony kérdéseivel, mert létezik egyfajta, nem intézményesített, mégis létező nemzetközi ízlés- és tudatformáló internacionálé, ez pedig napjainkban a televíziók programjaiban érhető tetten. A kereskedelmi televíziók kínálata nem egy esetben - érthető okokból - az igénytelenség, és sok esetben az ízléstelenség irányába lefelé nivellál (lásd a horror- és akciófilmek, s más, az erőszakot propagáló műsorok sokaságát), ahelyett, hogy a nézőt minél magasabb szellemi teljesítményű művekkel ajándékozná meg. A közszolgálati televíziók pedig - attól való félelmükben, hogy a nézőcsalogató versenyben lemaradnak - kénytelen-kelletlen, maguk is alkalmazkodnak a magán-televíziók diktálta „iramhoz". S mivel ez világjelenség, ezért csak nemzetközi összefogással lehet - talán - e problémára hathatósan, pozitív módon válaszolni. A durvaság elleni védekezés módszertani kidolgozása az előttünk álló időszak egyik legfontosabb feladata. Valamint az is, hogy a korszerű műveltség elsajátításával megteremtsük a szív és az értelem működésének harmóniáját. A kultúra munkásainak azt a felismerést is kellene szüntelenül hangoztatniuk, amelyet Albert Einstein így fogalmazott meg: „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba." (NB. az oratórium szó jelen esetben nem zenei műfajt jelöl, hanem az imádkozás számára fenntartott helyiség latin neve.) Ezt az intelmet a politikusoknak is ajánlatos figyelembe venni, mégpedig úgy, hogy felismerik: a laboratórium és az oratórium is része a kultúrának, amelyben a politika is csak az egyik szegmens a többi között. A politika annyit tehet - s ez nem kevés -, hogy biztosítja a laboratórium, az oratórium - és a teátrum, vagyis a művészetek - működési feltételeit, hogy azok rendeltetésüknek megfelelően végezzék a maguk dolgát. Koordinálja a kultúra alkotóelemeinek összműködését, de nem helyettesíti azokat. Nos, az elmondottak után ismét megkérdezhetjük: merre is van az a bizonyos előre? Ki-ki vérmérséklete, iskolázottsága, érdeklődése, ízlése szerint találhatja meg a számára legmegfelelőbb választ. A lényeg az, hogy keresse azt, amit eddig nem talált meg. A keresők számára pedig néhány eligazodási, vagy inkább viszonyítási pontot szeretnék végezetül a figyelmükbe ajánlani.
