Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Az élő egyház ma - Fabiny Tibor: Megvakult szülök - látó gyermekek
égi fénye megperzselte a szívét: újra megtanult szeretni. Hiába kerülnek majd fogságba, dalolni fognak, imádkozni, nevetni és regéket mondani; úgy élnek majd, mint kalitkában a madár. Am Cordelia aljas meggyilkoltatása az „ígért vég" helyett a „végítélet" borzalmát, az apokaliptikus pusztulás döbbenetét idézi fel. Megváltás ebben a világban immár nem, legföljebb ebből a világból lehetséges. Bármennyire is megrázó, felháborító, megmagyarázhatatlan a tragédia kimenetele, azt mégis elmondhatjuk, hogy a darab végére a kezdetben lelkileg vak Lear visszanyeri a látását, azaz erkölcsi ítélőképességét: a zárt ember megnyílik, a bűnei miatt megkeményedett apai szív a halál pitvarában megolvad, mert immáron megtanulta, hogy mit jelent valójában élni, vagyis szeretni. Cordeliával együtt elpusztul, de a lelke megmentett, úgyis mondhatjuk, hogy újjászületett. Mit számít itt már élet és halál, amikor a tét valóban sokkal több: örök élet vagy örök halál. (Üdvösség vagy kárhozat.) Lehet, hogy a tragédia legvégén Cordelia és Lear halála sokak számára elviselhetetlennek ttmik, de azok szeméből, akik „látnak", a keserűség könnye és az öröm könnye is pereg. 6. Vannak, akik Cordelia apjával szembeni magatartását a dráma kezdetén valami kicsinyes, csökönyös magatartásnak, afféle makacs „puritán-morálnak" tartják. Nincs humora, képtelen játszani, nem fogja a rítust, nem tudja, mi az az egészséges teatralitás - mondhatják. Lehet, hogy így (is) van, de az is biztos, hogy e kicsinyesnek tűnő morál egy kozmikus méretű tragédiát eredményezett. Ugyanezt - nevezzük csak így - végeredményben „protestáns ízű" morált, ennek működését vehetjük egészen közelről szemügyre a „megvakult szülő" és a „látó gyermek" közötti kapcsolatot drámaian megjelenítő másik tragédiában, a Hamletben is. Irányítsuk most figyelmünket a harmadik felvonás negyedik jelenetére. Hamletnek az anyjával való találkozása - amint erre Roland Mushat Frye rámutat a Hamlet és a protestáns gyóntatószék című tanulmányában - egy ízig-vérig protestáns jelenet. Shakespeare négyszer is említi, hogy Hamlet wittenbergi diák, s azt is tudjuk, hogy mennyire vissza akart menni a protestantizmus fellegvárába, Luther Márton városába. Meggyőződését és magatartását a hit protestantizmus szerinti zsinórmértéke, a Biblia több szempontból is igazolja. Először is anyja a mózesi törvény szerint egy gyalázatos bűn részese: a törvény ugyanis szigorúan tiltja a férfiaknak azt, hogy fiútestvérük feleségének a szemérmét felfedjék (3 Mózes 18,16 és 20). Másodszor: a bűntudat, a bűnvallás és a bűnbánat a hívők számára egymás előtt is kötelezőjellegű. Jakab 5,16-ban olvassuk: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért." Harmadszor: a hívők számára egymás intése és figyelmeztetése is kötelező: „Ha te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha megintetted a hitetlent és ő meg nem tért hitetlenségéből... az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a lelkedet" (Ezékiel 3,20-21). „... intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnöknek csalárdsága által" (Zsid 3,12-13). Negyedszer: tegyük fel a Biblia alapján a kérdést, hogy felelősek-e a fiak az atyák vétkéért 1 ? Ezékiel próféta szerint már nem érvényes az a mondás, hogy „az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele", mert ha a fiú „látja atyjának minden vétkét,.. .de nem cselekszik azok szerint", akkor „az ilyen ne haljon meg az atyja vétkéért, hanem élvén éljen" (18,14 és 17). „Amely lélek vétkezik, annak meg kell halnia; a fiú ne viselje az apja vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét" (18,20). Ötödször: ha a fiú valóban nem felelős az apja vétkéért, akkor jogában áll-e az is, hogy figyelmeztesse apját vagy anyját? A választ a protestantizmusnak a gyónásról és a bűnvallásról szóló szemlélete adja meg. A katolikus felfogás szerint a bűnbánat szentség és a bűnöst csak a felszentelt pap szabadíthatja
