Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Fabiny Tibor: Megvakult szülök - látó gyermekek

hallásukat, elhomályosította volna a látásukat. Mintha valami miatt észrevétlenül megsüketültek és megvakultak volna! Mi is ez a „valami"? A büszkeség, a gőg, a hübrisz? Vagy talán a kéj? Nem, ennél több. A téves ítélet, a hamartia? De hát ez csak következmény, nem ok, hanem okozat! Most már kimondhatjuk: ez a „valami", ez, a rózsát titkon rágó láthatatlan féreg nem más, mint a bűn. A bűn az, aminek következtében az egyén számára elvész az akarat szabadsága, a lélek nyíltsága és a tisztánlátás képessége. Shakespeare Antonius és Kleopátrájában. Antonius arról tanúskodik, hogy bűneink miatt elveszítjük látásunkat, a szemünket mintegy lepecsételik az istenek, és ez végeredményben erkölcsi ítélőképességünk teljes elveszítését jelenti. Következésképpen saját magunkat, saját bűneinket bálványozzuk. But when we in our viciousness grow hard Oh misery on't - the wise gods seel our eyes, In our filth drop our clear judgements, make us Adore our errors, laugh at's while we strout To our confusion (3, 13,111-115) Érdemes két mai fordítást is idéznünk! De ha bűnünkben megkeményedünk De jaj, ha bűnünkben megkeményedünk, - nyomorúság! a bölcs istenek Szemünk befogják a nagy istenek Szemünk befogják s ép ítéletünket Önnön mocskunkba fojtják ép eszünket, Saját mocskunkba fojtják: hadd imádjuk Hogy bálványozzuk bűneink - s kacagnak Hibáinkat, s míg vesztünkbe futunk, Míg vesztünkbe futunk. Ők nevetnek. (Vas István) (Mészöly Dezső) A „szem", „látás" mint a helyes erkölcsi ítélőképesség, illetve a „vakság" mint az elveszített erkölcsi ítélőképesség metaforája más Shakespeare-drámában is felbukkan. Hasonlóképpen fogalmaz mély álomból felébredve a wales-i erdőbe tévedt Imogen is a Cymbelineben. Our very eyes Are sometimes like our judgements, blind (4,2, 301-2) Még szemünk is Vak olykor, mint ítéletünk (Lator László ford.) Kik is ezek a szülők, akik erkölcsileg megvakultak, de egykoron rendelkeztek a látás képességével? Gertrud vagy Lear múltjáról, fiatalságáról, az ifjú családanyáról vagy családapáról legfeljebb csak spekulálhatunk. De miért is ne tegyük? Shakespeare valószínűleg nem ellenezné fantáziánk élénk - igaz, szabálytalan működését! Sőt, még mintha titokban biztatna is erre. Gondoljuk csak meg: miért akarja annyira a Szellem, hogy Hamlet kímélje anyját: ne törjön Anyádra lelked: bízd az égre őt S mind a tövisre, mely keblében él, Az csípje, szúrja. (1,5) S amikor újra megjelenik a Szellem, ismételten anyja óvására figyelmezteti Hamletet: Ó, lépj közéje s vívó lelke közé (,4)