Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Kari Kopperi: Az aranyszabály

Amit akartok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ugyanazt tegyétek ti is. Ez a törvény és a próféták (Mt 7,12). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy azt kell cselekednünk felebarátunkkal, amit mi is helyesnek és értelmesnek teldntünk, vagyis a másik embert saját szmtünkre kell emelni, és úgy kell tekinteni, mint akiknek kötelesek vagyunk, amint ők kötelesek nekünk. Cselekedeteinkben másokkal mindig bele kell helyezkednünk ugyanabba a helyzetbe és körülménybe, amelyben mások vannak és e szerint kell cselekednünk. Azt gondolom, hogy ez a fajta egyház a diakónia igazi egyháza. Az ilyen egyházban a diakónia nem csupán morális kötelesség vagy keresztény feladat, hanem a diakónia önmagában a keresztény hit alkotóelemeinek igaz kifejeződése, és nem más, mint folytatása az Isten teremtésének és megbékéltetésének (creation és reconciliation). Ebben az összefüggésben a keresztény életet a következő' képlettel írhatjuk le. A Krisztus jelenléte a keresztény emberben a keresztény ember szeretete Isten szeretetéből táplálkozik •* a diakónia, Isten szeretetének hatása az egyházban az értelem és a természetes gondolkodás (common sense) a szeretet szolgálóleánya lesz. Evangélikus etika Ebben az etikai tanításban Luther azt vallja, hogy Mózes törvénye, a tízparancsolat nem új törvény, hanem a természeti törvény tekintéllyel felruházott kifej ezó'dése és magyarázata, amely a teremtéstől fogva az ember szívébe Íratott. Eszerint Krisztus nem adott új törvényt a keresztényeknek, hanem tisztázta, hogy mi a természeti törvény. Krisztus azt tanította, hogy minden parancsolat a szeretet törvényébe foglalható össze és a szeretet minden parancsolatot betölt. Ami azt illeti, Luther a nagy parancsolatot, szeresd felebarátodat mint magadat minden parancsolat első elemének tekinti. Luther hangsúlyozza azt is, hogy a szeretet kettős parancsa és az Aranyszabály azonos egymással. Alapvető'kérdés az etikában, hogyan határozzuk meg az etikai ítélet kritériumait. A keresztény etikában a tipikus modell (idea) az isteni parancs ideája, amely feltételezi, hogy Isten már kijelentette isteni akaratát a Szentírásban. Természetesen vannak más etikai teóriák is a keresztény tradícióban, de megjegyzendő, hogy Luther Márton az isteni paranccsal kapcsolatban más pozíciót foglal el, és ez érdekes. Számára ugyanis az erkölcsi kötelesség kritériuma nem elsősorban keresztény tradíció, a klasszikus katolikus tradíció természetes érvelése vagy Aquinoi Tamásé, vagy valamiféle isteni parancsé. Luther azt tanítja, hogy az ember erkölcs indoklása és erkölcsi kötelessége a másik ember objektív szükségében leli alapját. Az etikának ez a formája nehéz, mert így az ember nem tud egyszerű, egyértelmű válaszokat adni az erkölcsi kérdésekre. Luther azonban éppen azt hiszi, hogy lehetséges a másik ember, a felebarát helyzetébe beilleszkedni és meggondolni, hogy abban a helyzetben éppen mire van szüksége. Ebben a fajta érvelésben a vezető motívum az Aranyszabály: amit csak akartok, hogy tegyenek veletek az emberek, ti is azt tegyétek velük, mert ez a törvény és a próféták. Luther etikájában és igen gyakran az evangélikus tradícióban gyakran fordul elő, hogy a természetes ész és gondolkodás válik etikai kérdésekben döntővé. Az evangélikus tradícióban szokásos ésszerű módszereket mutatni és olyan formákat, amelyek a felebarát javát szolgálják. Nekünk elsősorban azt kell vizsgálnunk, milyen szükségben, nyomorúságban van felebarátunk a valóságban, és ennek megfelelően hogyan tudunk bajában segíteni. Világos, hogy az evangélikus etika lényegében nem dogmatikai következtetések egy része, hanem az etikai érvelésnek saját struktúrája van és ez nagyon is hasonlít vagy éppenséggel közös a szekuláris etika érvelésével. Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy a keresztény hitnek semmi köze nincs a keresztény etikához.