Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Kari Kopperi: Az aranyszabály

található semmi jó, aminek örülni lehetne, de ahol a jó éppen a rossz embert, a szükségben levő személyt éri el. A Heidelbergi Disputáció 28. tételében erőteljesen jut kifejezésre a szeretetszolgálat (diakónia) teológiájának érdekes és dinamikus interpretációja. Luther Márton szerint a diakónia vagy általában a keresztény szeretet nem csupán a keresztény élet vagy keresztény morál egy fontos része, hanem a keresztény hit központjához tartozik. Szokásos az evangélikus teológiát úgy meghatározni, hogy az a hit teológiája, amit másként az Isten irgalmas szeretetébe és Ígéreteibe vetett bizalomnak is lehet leírni. Ha Luther Teológiájára és a Reformáció teológiájára most úgy gondolunk, hogy az nem csupán a hit teológiája, akkor azt is modhatjuk, hogy ez a szeretet teológiájának is interpretálható. Luther azt hiszi, hogy Isten irgalmas, szerető és önmagát a bűnösöknek és gonoszoknak is odaajándékozó Isten. Amikor Isten a bűnösöknek adja magát, akkor egyúttal hasonló isteni szeretetet gerjeszt fel a keresztény emberben. Ezért szereti a keresztény ember a bűnösöket, a rosszakat, az ostobákat és a gyengéket is. Krisztus jelenléte a keresztény emberben A hit és szeretet kapcsolata Luther Márton teológiájában központi kérdés. Hogy ezt azonban helyesen értsük, figyelnünk kell a bűnről szóló magyarázatára. Luther szerint a bűn sokkal több, mint egyszerűen valami rossz cselekedet. A bűn az emberi lény egocentrikus magatartását fejezi ki és ezáltal a hitetlenségét csakúgy, mint felebarátja iránti közömbösséget. Luther gyakran beszél arról, hogy az ember mindig a maga javát keresi és ezért az emberek felett úr az önző és saját javát kereső szeretetvágy (amor concupiscentis). Luther álláspontját csak úgy érthetjük meg, ha számba vesszük különleges teológiai értelmét és azt, hogy Luther nem mond le a természetes és elfogadható önbecsülésről ebben az esetben. Luthernak ebben a speciális teológiai nézőpontjában az fejeződik ki, hogy igazi váltás, csere csak úgy lehetséges, ha Isten maga formálja a közösséget önmagával és az emberrel Igéjén keresztül. Ez másként azt jelenti, hogy, Luther szerint, az Isten lényegében való valóságos részvételünk történik a hiten és az igén keresztül. Ha ismerős számunkra a Luther-értelmezések fő áramvonala, különösen a német Luther-kutatásban, úgy ez a következtetés idegennek, esetleg zavarónak tűnhet fel. Mindazonáltal különböző mai tanulmányokban már ez a fajta részvétel is természetesnek tűnik, sőt Luther Justificatio-ról vallott tanítása lényeges eleme. Luther Márton azt hiszi, hogy Krisztus valóságos jelenléte a hívő emberrel valóságos közösséget jelent, ez a közösség (unió) megújítja a keresztény embert és képessé teszi felebarátja iránti valódi szeretetre. A kereszt teológiája Ez a fajta interpretáció döntő kérdést vet fel: vajon ez a keresztény hit nem nagyonis idealista vagy optimista értelmezését jelenti? - és egyúttal semmibe veszi a szenvedést és a bűnt, ami ugyancsak nyilvánvaló a hívő keresztény életében? Ezt a fajta következtetést azonban helytelennek találjuk, ha Luther kereszt-teológiájára vetjük tekintetünket. A Heidelbergi Disputációban Luther hangsúlyozza: „az a személy nem méltó, hogy teológusnak neveztessék, aki Isten láthatatlan dolgaira tekint, mintha azok a valóságban felfoghatóak lennének, s mindazokban érthetőek, amelyek ténylegesen történnek. Az szolgál arra, hogy teológusnak neveztessék, aki Isten látható és kijelentett dolgait a kereszten és a szenvedésen keresztül szemléli.