Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Múltunkból - Keveházi László: Evangélikus lelkészek a magyar újságírás kezdetein

dományi leírás átalakul „politikai aritmetikává", amit ma statisztikának mondhatnánk. Nekünk érdekes lehet, hogy kutatásain túl lelkészektől kért népmozgalmi adatokat. Ezekből mutatott a jövőbe, ezekkel végzett számításokat. „Az Históriákból pedig még több bizonyságot lehet elő-hozni, s szám szerint is meg-megmutathatja, aki a Politikai Aritmetikát tudja, mennyivel kevesebb most az ország népe, mint hajdani időkben" - írja nekünk is ismerős fájdalommal. De továbbmegy. Számításai szerint a határvidéket, szászokat és a katonákat leszámítva hazánk lakossága korában 7 millió, az előbb említettekkel együtt 8 és félmillió. Ezekből szerinte a magyar nyelvűek 4 milliónyian vannak. De miért ír erről? Azért, mert minket akkor Ausztriából kevesebbre becsültek! Ha az uralkodó számbavenné, hogy mennyi a magyar nép, másként gondolkodna rólunk! Számításai tehát nem öncélúak. Még nyilvánvalóbb ez a magyar nyelv ügyében. Bátran állíthatjuk, hogy Rát lapja irodalmi folyóirat is. Rengeteg verset hoz. „A vers szerzés szokott leginkább a nemzet tudósodásának és hiresedésének kezdete lenni... lehetetlen dolog a tudományokat valamely nyelven türhetőképen magyarázni, valameddig a szóknak és szóllásoknak alkalmatos bősége nincsen..." így lett a lap kora irodalmi tükörképe is, szinte valamennyi író, költő helyet kap benne (kb. félszáznyian!). De - és ez a másik oldal mindezt nemcsak egy elitnek, hanem a „könyveket nem olvasó köznépnek" - a „deáktalanoknak" is írja. Ez volt a „tudományok laicizálása". S hozzátehetjük, mindezt nem „magyarkodó" módon, másokkal ellenségesen tette. A nemzetiségekkel kapcsolatban olvassuk: „nints hát egyéb hátra, hanem hogy mindegyik a maga nyelvének gyarapodásán tellyes igyekezettel rajta legyen..." így lehetnénk „gazdag" országgá „egész Európa tudományának tárházává" - érdekes ezt ma olvasni! Sőt, még aktuálisabb: „közbenjárók lehetnénk a napkeletiek és napnyugatiak között, amazoknak kintseiket s tudományjokat emezeknek közöltetvén..." 1782-ben felhívást olvasunk lapjában a népköltészet gyűjtésére: „méltó s igen hasznos dolgot tenne, ha valaki a históriás vagy akár mesés elemeket, sőt akár-mely régi meséket Magyarországon is össze szedni..." Vagyis Rát a nemzeti irodalmat és népköltészetet együtt akarta fejleszteni. Korában erre még a leghaladóbbak se gondoltak. Sajnos ezen a ponton csalódott Rát, amikor II. József német nyelvvel kapcsolatos rendelete megjelent. A kérdésről írt egy tudósítást Schlözernek, aki lapjában „A magyar nyelv kiirtásáról" cikket írt. Nem az a baj, hogy a magyarok németül tanulnak, hanem, hogy ezt kötelesek tenni, írja. Batsányinak pedig így ír leverten: Letett arról, hogy „a magyar nemzet önnön nyelvében, s tudományában valaha virágozzék" - de még ez a reménytelen mondat is szolgálatának „belső céljáról" beszél. - Ezért írta Kazinczy róla: Pázmány és Szenei Molnár óta senki nem tett többet a magyar nyelv érdekében. S ezért nevezte: „igaz hazafinak" és „a világosság fiának" egyszerre. Evangélikus lelkészek a hazai újságírás kezdetein, innen indultunk, ide érkezzünk vissza. A mai médiavilágban és harcban ez már teljesen feledett tény. Pedig, a tények feltárásával, melldöngetés nélkül, érdemes volna erre a figyelmet felhívni talán éppen az idén, még ünnepély keretében is. Annál is inkább, mert ma már evangélikus sajtó is létezik. S ha ebben az evangélium terjesztését látjuk is fő feladatunknak, azért megkockáztatom: nem ártana az az igyekezet és perspektíva sem, amit Rátnál, vagy Bél Mátyásnál láttunk. S ha ebben a korban a pietizmus és felvilágosodás élet-halál harcot vívtak is, mi talán már odáig is eljuthatnánk, hogy a „pietista színezetű felvilágosodás" nem biztos, hogy negatív kritika! Más szóval: nem lenne szabad az észt és hitet egymástól elválasztani, egymással szembeállítani. Korabeli szóval - és modern kifejezéssel is! - valahol a „fides" és „ratio" jó, ha együtt vannak gondolkozásunkban és szolgálatunkban is. S végül az sem volna rossz, ha ki-ki