Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Bozóky Éva: Tóbiás Áron: A magyarok vére - Bodrog Miklós: Gyermekáldozat

tartást anyai szeretettel és aggódással" - írja Fritz Riemann, a kiváló pszichoanalitikus Az öregedés művészete című könyvében. Érdekes, hogy mondata vége felé derül ki: melyik szülőre gondol elsősorban - nyilván tapasztalati alapon. Az anyai lelki hatalom - mint már utaltunk rá - általában sokkal nagyobb az apainál. Ezt figyelemre méltóan tükrözi például a több ezer éves sumer-akkád mítosz, amelyben „az Ós-kezdet, minden dolgok teremtóje-atyja" az Apszu nevet viselte, ami a tenger édesvíz részét jelenti (ahol a Tigris és az Eufrátesz a Perzsa öbölbe ömlik), Tiámat ó'sanyaistennő viszont a beláthatatlanul nagyobb sósvizű tengert képviselte. Amikor aztán később a harmadik nemzedék ifjú istenei fellázadtak az „öregek" ellen, akkor Apszut rövid úton semlegesítették, az iszonytató hatalmú Tiámat elől azonban rémülten meghátráltak. S nem valami hasonló történik Shakespeare Coriolanus és Füst Milán Boldogtalanok című drámájában? - hogy csak kettőt említsünk a párhuzamból. Mindehhez képest apróság, hogy anyák napja van, de apák napja nincs. Tényleg érthető. Ilyenek az erőviszonyok. Ezért foglalkozunk problematikánknak túlnyomórészt ezzel az oldalával. Ez persze nem zárja ki a szülői „koalíciót": Apa s anya egymástól mindinkább megvont szeretetük zuhatagát is egyetlen gyerekükre, lányukra irányították, versengve kegyeiért: melyiküket szereti jobban. Ezzel az ifjú hölgy egyetemista korában már végképp torkig volt, s el akart költözni a túlfűtött érzelmi üvegházból. Erre szülei együttes öngyilkossággal fenyegetőztek, lányuk válasza viszont egy tőle szokatlan, sírásos dühroham volt: „Képmutatók, mit zsaroltok? Ha miattatok majd én ölöm meg magamat, az nem szó lesz, hanem tény!" De még ezután is csak nagy nehezen alakult ki valami tűrhető viszony az albérletbe költözött fiatal felnőtt és szülei között. Másik esetben egy húsz év körüli fiatalemberről igyekeztek leválasztani minden „veszélyes" lányt a szülei. Erre a fiú - nagy és komoly szerelembe esvén — megbeszélte menyasszonyi elöl tjével, bogy a legnagyobb titokban mindketten útlevelet kérnek, disszidálnak, s kint összeházasodnak. Úgy is lett (még a hetvenes években). „Otthon halálra szekíroztak volna" - mondta az ifi ú. Régebbi(?) modell: az özvegynek sikerült minden udvarló- és kérőjelölttől megvédeni a lányát - önmagának. E szimbiózisnak az anya kilencven éves korában bekövetkezett halála vetett véget. Hetven éves lánya feltűnően sokáig és „nagyon" gyászolta, holott - mint ismerőik mondták - rengeteget veszekedtek. Átlátszó színjáték? Inkább a szerelemtől és házasságtól megfosztott lányban óhatatlanul fel-felbukkanó s aggályosan tudattalanná fojtott „csak halna már meg" gondolatok okoztak mind nagyobb feszültséget, miközben kemény, harcos anyja szívós önáltatással uralkodott rajta, s meg volt botránkozva, hogy a lánya milyen „hálátlan". (A szülők tiszteletét előíró parancsolat nem kritikátlanságra kötelez, visszaélésre pedig végképp nem jogosít fel.) Tévedés ne essék: nem arról van itt szó, hogy a maga lábára álló új nemzedék szakítson minden tisztes hagyománnyal, és a fürdővízzel együtt nyugodtan öntse ki a szüleit is. Emberséges középút szükségeltetik, mely a normális önzetlenséget elsősorban önmagától kívánja meg, s így a szülői szeretetet nem befektetésnek szánja, melynek hozamát aztán tetszése szerint behajthatja nagykorú gyerekein, akiknél „elfelejtette" elvágni a lelki köldökzsinórt. Az ilyen anya nem ritkán kezdettől fogva „overprotectív" (= túlvédő): a fölösleges, sőt káros túlzásai árulhatnák el, hiszen ott is kíméli a gyerekét, ahol annak edződnie kellene, agyondícséri-kényezteti, amivel beképzelt, igényeskedő álkiválósággá neveli: „mindent megad" neki - és a világért sem venné észre, hogy csodálatos önfeláldozásának színes szövedéke megannyi pókfonál, amellyel elodázhatatlanul magához igyekszik kötni. Ilyen szempontból a magasztalásra éhes „tökéletes" anyák a leggyanúsabbak. Persze rideg szigorral, parancsuralmi neveléssel is lehet pszichikailag bilincsbe verni a gyereket, netalán élethossziglani hatással: aggályos engedelmeskedővé vagy örök lázadóvá nyomoríthatják. Az ösztönös-ravasz „túlszeretés" nehezebben leplezhető le, hiszen meghatóan dekorálhatják, s lelkiismerettel-vallással is alátámaszthatják - csak éppen visszaélve ezekkel. „Úgy viselkedünk, — írja Riemann - hogy gyerekeinknek lelkifurdalásuk támadjon, ha magunkra hagynak, kimutatjuk összetörtségünket, kétségbeesésünket, talán még meg is betegszünk, hogy magunkhoz láncoljuk őket, kikényszerítsük gondoskodásukat, és így demonstráljuk, hogy mennyire nem lehet minket egyedül hagyni. Az ilyen családi talajból tragédiák nőnek ki. A szülői »szeretet« oltárán így sokszor mutatnak be gyermekáldozatot." Mint minden archetípusnak, az anya-ősképnek is két arca van: a tápláló, illetve az elnyelő vagy szörnyű ősalak. Utóbbinak felelnek meg a legkülönbözőbb mitológiákban a félelmetes istennőalakok, boszorkányfélék és hasonlók. Amint minden férfiban adva vannak jó és rossz lehetőségek, minden nőben is ugyanez