Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Benczúr László: „...A sínek benne összecsengenek" - Péteri Annamária: „És övé marad mindörökre"

„Es övé marad mindörökre" Dsida Jenőről „Mert szerette az életet, de nem ragaszkodott hozzá." - írja Faludi György az egyik versében, s noha ez a mű nem Dsidának, a költőtársnak állít emléket, a megállapítás mégis tökéletesen ráillik. Dsida Jenő a gyors elmúlás biztos tudatában kereste folyton a létezés teljességét. Gyermekkori szívbaja haláláig elkísérte, így mindössze 31 évet kapott arra, hogy gyötrelmeivel és magasztosságával egyetemben egészében élhesse meg az Eletet, kiteljesítve az elrejtett lehetőségeket. Keserűség és boldogság; szorongás és ujjongás; fény és árnyék - ez mindannyiunk osztályrésze. Dsida Jenő azonban mélyebb intenzitással élte meg ezt a kettősséget, hiszen számára a halálfélelem már ifjúkorában sem csupán felvett szerep. Költészete végtelenül igaz, őszinte és emberi, a Fenyegető Rém elöli menekvés ízig-vérig megrázó, közeli, valóságos. S a költő ennek ellenére igyekezett tudatosan belevetni magát a Mindenségbe, néhol szinte eksztázisszerűen volt képes élni a Jelenben, megragadni, átérezni minden pillanatot. Mintha az érzékelhetően rövid idő alatt gyorsan igyekezne felfedezni minden értéket és szépséget, amelyet a rohanó hétköznapok embere vakon hagy maga mögött. A végesség tudatától megrémült művész szükségét érezte annak, hogy célzottan keresse a csodálatost és az örökkévalót. Századunk egyik fájó „kibillentsége" az az állandó hajszoltság, rohanás, zűrzavar, amelynek csaknem valamennyien részesei, sőt foglyai vagyunk. Annyira megszoktuk már a zajt, hogy nem is tudunk létezni nélküle, így azután sokszor még a kirándulásokra is kisrádióval indulunk útnak. Képtelenek vagyunk visszavonulni, lehiggadni, együtt lenni puszta önmagunkkal, egyedül a Természet magányában. Nem hallgatjuk, ezért nem is hallhatjuk meg a Csendet. A fenyegető elmúlás árnyékában élő emberek azonban kivételes képességekkel rendelkeznek; figyelve, szemlélődve tudják észrevenni a szürkeségben a színt és a hétköznapokban a csodát. Dsida Jenő egészen más világban élt, más szemüvegen keresztül látott (és látott!). Ezért lehetett képes oly egyszerűen és gyermekien rácsodálkozni mindarra, ami nekünk természetes. Hosszú költeményfüzért írt a kutyasétáltatás prózai pillanatairól (Kóborló délután kedves kutyámmal), miközben értő és figyelő szemekkel fürkészte ki a valóság titkait. „Isten azáltal rejt el dolgokat, hogy a szemünk elé helyezi őket." (Anthony de Mello) A költő azonban mégis észrevette, hogy rügyeznek a fák, játékos természetességgel beszélt a pajkos szerelemről, a hűsülő pázsitokról, a szabadságról, a végtelenről. Életeleme a zene, így a hangok varázsát szintén a maga teljességében tudta megragadni, átélni, átérezni. Az Élet eksztázis, titokzatos mítosz, egyetlen óriási alkalom. Mégis sokunknak évtizedei telhetnek el monoton szürke egyhangúságban, anélkül, hogy ezzel a csodás lehetőséggel akár a legcsekélyebb mértékben élni tudtunk volna. Dsida Jenő ellenben a maga röpke három évtizedében is megélte, megtapasztalta, megcselekedte mindazt, amit másoknak talán 80 esztendő lefolyása alatt sem sikerült. Mert a „hosszú életet" nem feltétlenül az évek számaival mérik... Az erdélyi költő mindvégig hitte és remélte, hogy amit tesz, annak súlya van az időtlenségben is, cselekedeteinek értéke örökkévaló. Rendületlenül vallotta, hogy a világ nem állhat önmagában, hanem egy magasabb rendű szellemi lény által kormányoztatik. Istenképe azonban kevéssé kötődött formákhoz és külsőségekhez, e helyett inkább a dolgok mögött rejlő Lényeget igyekezett megragadni. Tehetetlensége és halandóságának állandó érzete arra késztette, hogy közvetlen, személyes élmények formájában keressen kapcsolatot a túlvilággal. (1. Templomablak, Nagycsütörtök) Averseiben megformált istenség ugyanakkor teljes mértékig emberi, akiből időnként hangsúlyozottan hiányzik mindenféle fölény és magabiztosság. Ezért a zsidóság ősi szabályrendszere Dsida tolmácsolásában célzottan eltérő értelmet nyer. A „Tízparancsolat" című költemény ugyanis tulajdonképpen nem az Istenről beszél, hanem a vívódó, kételkedő, önmagával örökös harcban álló egyénről, akit saját, belső küzdelme vihet közelebb a Tökéletességhez. Középpontjában egy emberarcú Lény az önismeretre, az önmegvalósításra, a teljesség felé haladásra szólítja fel követóit. „Legyél egészen Önmagad, tedd, amit kell, légy hű magadhoz!" - zeng a nyolcadik parancsolat szózata. Dsida Jenő ennek ellenére sem kapaszkodott foggal-körömmel a mulandó földi létbe. Bár életművét helyenként rettegés szövi át, kétségbeesett felkiáltások tarkítják, azért va-