Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.
Kitekintés a nagyvilágra - Kinczler Irén: Akikről megfeledkeztünk (Az egykori Kárpátalja evangélikussága)
KINCZLERIRÉN Akikről megfeledkeztünk... Az egykori Kárpátalja evangélikussága A nemrég megjelent „Kárpátaljai napló" (Korén Emil, 1997) sokak figyelmét fordította erre az elfeledett tájra. Evangélikus részről is többen indultak el megtekinteni a helyszínt. Testvéremmel együtt bennünket is hívtak, de mi nem mentünk. Születésünk helyére eddig nem volt erőnk visszatérni. Szegényes, kissé lenézett országrész volt Kárpátalja, Ruszinszko. Pedig a történelem jelentős eseményei játszódtak le itt: a honfoglalás, kutatók szerint a vérszerződés is az ungvári várban történt. A lelkekben a legmélyebb nyomokat a Rákóczi-szabadságharc hagyta, amelyben a XII. században Északkelet-Magyarországra telepedett ruszinok is jelentős mértékben részt vettek. Az ungvári vár, amely a várost uralja, közös történelmi múlt jelképe volt minden ott élő népnek. Népesség tekintetében Magyarország egyik legvegyesebb tája volt Kárpátalja. Magyarok, ruszinok, tótok, Máramarosban románok, Felvidékről lehúzódott németek és Galíciából bevándorolt zsidók éltek itt békésen egymás mellett. Ugyanez volt tapasztalható vallási téren is. A templomok tornyai jelezték - a gyermekkorunkban mindössze 20-25 ezer lakosú városban - a vallási sokszínűséget. A pravoszlávia ezen a vidéken kisebbség volt, a „nagyoroszok" akkor még kevesen voltak. A ruszinok nagy része a görög katolikus egyházhoz tartozott, szertartásukban tehát megtartották az ortodox egyház gazdag liturgiáját. Ungvár legmagasabb pontján, a várkerületben épült kéttornyú pompás katedrálisuk. A magyarok többsége a római katolikus és református egyházhoz tartozott. Az evangélikusok - magyarok, szlovákok, németek - szórványhelyzetben éltek Kárpátalján. Az ungvári és Ungvár környéki evangélikusokat Margócsy Aladár, előzőleg kassai lelkész gyűjtötte össze, ő volt a templomépítő lelkész is. A templom 1925-ben épült. Mindkettőnket itt kereszteltek és itt is konfirmáltak. Keresztelő lelkészünk Margócsi Aladár, konfirmáló papunk Korén Emil volt. Margócsy Aladár hűségesen végezte szolgálatát magyarul és szlovákul. Vasárnaponként istentisztelet előtt vasárnapi iskolába gyűjtöttek össze bennünket a parókián, ahol sokat énekeltünk. Ezeket az alkalmakat a lelkész felesége tartotta. - Az istentisztelet rendje egyszerű volt, liturgia nélkül. Margócsy Aladár prédikáció közben gyakran elérzékenyült. Tekintetét az ég felé emelte és néhány másodpercig nem tudott megszólalni. Ezt mi gyerekek is észrevettük és megszoktuk. Természetesnek tartottuk azt is, hogy nem mindig a lelkész prédikált. Amikor Margócsy Aladárnak szórványba kellett menni, távollétében az előre megírt prédikációját egy felsós gimnazista vagy a kántor olvasta fel. Tomcsányi Géza a kántor az orgonajáték után (lábbal fújtatós orgona volt) hangos csörtetéssel lejött a kórusról, átsietett a templomhajón, felment a szószékre és monoton hangon felolvasta a prédikációt. Ezt is természetesnek tartottuk, mert ez volt az életünk. A Dunántúli Énekeskönyvből énekeltünk. Volt egy énekelni szerető hívünk, Kulichné, aki mindig saját tempóval és saját hajlításokkal „előénekelt". O így tartozott hozzá a gyülekezethez, éppen úgy, mint az utolsó pad törzsvendégei, a koldusok. Minden vasárnap magyar és szlovák istentisztelet is volt. A gyülekezet csak az istentiszteletek alkalmával találkozott, bibliaórák a cseh időben nem voltak ismertek. Az eperjesi püspökséghez tartoztunk. Most is őrzöm azt a szép, politúrozott fadobozt, amelyet tele bonbonnal Csobrda püspök látogatása alkalmával kaptam. Testvéremnek kellett volna a püspököt köszönteni. Amikor azonban elérkezett a püspöklátogatás ideje, ő ágyban fekvőbeteg lett. A nagy riadalomban előálltam azzal,
