Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.
A reformáció népe ma - Ifj. Hafenscher Károly: A nagyvárosi lelkigondozás kísérletei Budapesten
vallásos vágyát - életüknek egy kis szeletét - kielégítsük, hanem azért, hogy az egész életet érintő, meghatározó, helyére tevő evangéliumot hirdessük. Ami megbízatásunk nem egy gazdasági társaságtól való és bizonyos szolgáltatásokra szól. Ami megbízatásunk az Elet Urától való, aki tudja mire van szüksége az embernek, s aki az örök életre akar igényt teremteni. Mi az igényes embert formálni akaró Isten szolgái vagyunk. Mi a feladatunk ebben a helyzetben és ezzel a mandátummal? A válasz egyszerű: ehhez a szolgálathoz formákat találni és azokat tartalommal megtölteni. Formákat találni: Nem kell mindent nekünk felfedezni. Nem nekünk kell a melegvizet feltalálni. Nem új cég vagyunk, most kidolgozandó stratégiával, hanem egy kétezer éves közösség - az örökkévalóság múltbeli és jövőbeli távlatával. A kereszténység kontinuitása azt is jelenti, hogy bátran építhetünk mindarra, amit az előttünk jártak kialakítottak, kipróbáltak és gyakoroltak. Bátrabban, mint azt sokszor tesszük. A mai ember elutasító magatartása mindennel, ami régi, sok értéket is elsöpört. Bátran használjuk azokat a formákat, amiket a kereszténység esetleg évszázadok, vagy évezredek óta gyakorol. Ha ezeket megtöltjük tartalommal, úgy élővé, maivá lehetnek, ugyanakkor történelmi stabilitást is ajándékoznak. Fontos ez egy olyan világban, ahol az állandó változás állandó bizonytalanságot is jelenthet. Ugyanakkor bátran, de tapintatosan kísérletezzünk, keressük az újat, a megfelelőt, azt, ami „felvillanyoz"! A legfontosabb eszközünk - ne vegyék ezt konzervatív álláspontnak - az istentisztelet. A releváns istentisztelet megmaradt és megmarad az egyházi, gyülekezeti élet középpontjában ma is, ha a modern és a posztmodern kereszténység megpróbálta is már leírni, a háttérbe szorítani. Vidéki szórványgyülekezetben és fővárosi nagygyülekezetben egyaránt tapasztalom, hogy az istentisztelet marad a középpont, s éppen ezért ennek kell releváns módon formálódnia. Úgy kell prédikálnunk, hogy a stabil istentisztelet valóban mai, életközeli tartalommal jelenjen meg. Ez nem modernkedést jelent, ez a legősibb tradíció az egyházban. Az egyház lényegéhez tartozik, hogy adott kor adott emberét az aktuális helyzeten keresztül, érthető nyelven szólítsa meg. Ez nem csak a jézusi tanítás öröksége, hanem az inkarnáció tényének egyenes konzekvenciája. Feladatunk, hogy az istentiszteletet emberléptékűre és emberközelire formáljuk, nem csak az igehirdetésre vonatkozik. Vonatkozik a liturgiára, amelynek élővé tétele - a kötöttségét ismerve - különösen is izgalmas feladat lehet vasárnapról vasárnapra. Ha azonban ezt a feladatot komolyan vesszük, rájövünk, hogy a liturgia 2000 éves kincse, fantasztikus tapasztalata segítségünkre lehet a mai ember elérésében is! Az eleven, releváns istentiszteletnek vonzása van - még a szekuláris társadalomban is. Egy templom, aminek az ajtaja tárva nyitva és aminek a programja hívogató, felkelti az emberek érdeklődését. Kereshetünk új formákat, kitalálhatunk „soha még nem volt" programokat, de az nem pótolja a hagyományos forma sok gonddal, nagy fáradsággal, de örömmel való gazdagítását, megtöltését tartalommal, elevenné tételét. Saját praxisom szerint - és ez sem független az istentiszteleti élettől - a legizgalmasabb terület a nagyvárosi lelkészi szolgálatban a kazuálék ügye. Itt tudjuk a legtöbb embert elérni, a legtöbb kívülállót megszólítani, bemutatkozni és életközelien munkálkodni. Ma, amikor a családlátogatások több szempontból problematikusnak mutatkoznak, s a nem élet-alkalomhoz kötött látogatások már-már lehetetlennek tűnnek, a kazuálék mentén kialakulhat egy nagyon tudatos, tapintatos, célratörő és hatékony személyes kapcsolatfelvétel, látogató szolgálat.
