Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Ifj. Hafenscher Károly: A nagyvárosi lelkigondozás kísérletei Budapesten

Szerintem ez a természetes. A kereszténység természetes közege a szekularizálódott társadalom. A kereszténység nem feledheti Jézus tanítását a mustármagról, a kovászról, a sóról, a világosságról. A mustármag kicsi, de naggyá lehet. Akovász csupán egy csipetnyi, de átjárhatja az egész tésztát. Nem lehet minden kovász. A nagy tésztához kell a kis kovász. A sóból is csak egy csipetnyi kell. Nem lehet a só a minden. Az elviselhetetlen lenne. De a só nélkülözhetetlen, s az egészre hat. A világ nem fényszórókból áll, de sok kis fényforrásra és néhány fényszóróra szükség van. A valódi kereszténység minden korban kisebbségben élt és természetes közege a szekuláris társadalom. Végignézhetjük a történelmet. Nem tapasztalunk mást a Római birodalomban, a keresztény középkorban, vagy később. A valódi egyház mindig szekuláris közegben élt. Ha az egyház megtalálja és tudja identitását, akkor nem a szekuláris társadalom ellen morgolódik, hanem a szekuláris társadalomban vállal életfontosságú szolgálatot. Jézus így imádkozik a főpapi imádságban (János 17): „Nem azt kérem, vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól". Ebben a világban van feladatunk: a világból kihívva, a világgal nem azonosulva, de a világért élve kell megtalálnunk helyünket, szolgálatunkat, és fáradozni az egyház, a város és a társadalom javára. Ezért nem szabad keseregnünk a kisebbségi helyzeten, az elvilágiasodott társadalmon, a kereszténynek már egyáltalán nem mondható országon. Meg kell találnunk az áldást hozó és áldást osztó szerepünket, az adott szituációban. Mi jellemzi a mai kereszténységet, a magyar evangélikusságot, s benne a budapesti gyülekezeteket? Mint általános társadalmi jelenség, megjelenik a kisebb, egyházi közösségben az elhidegülés, a bezárkózás. Gyülekezetbejelentkezők hozzáállásában, a közösségi alkalmak kezdő-légkörében, új alkalmak szervezésekor, gyülekezet perifériáján élők látogatásakor újra meg újra találkozunk ezzel. Munka után az emberek otthonukba zárkóznak, a szomszédukat sem ismerik, a házban levőkkel sem nagyon állnak szóba; a látogatni próbálkozó lelkészt, vagy gyülekezeti munkást bizalmatlanul fogadják, nehezen engedik be, nem egyszer el is utasítják. Amikor templomba jönnek, akkor is „magánügyüket" akarják gyakorolni, s nem igazán örülnek a személyes megszólíttatásnak, esetleges kérdéseknek, alkalmakra hívogatásnak. Vidéken talán ez még nem érezhető ilyen mértékben. Budapesten azonban az emberek elhidegültek és zárkózottak. A következő tipikus fővárosi jelenség az idegesség. Az a hektikus élet, amit az emberek Budapesten élnek, meghatározza a hétköznapokat és az ünnepeket egyaránt. Az idegesség ragadós. Amikor reggel a frissen ébredt, még pihent ember az utcára lép, ráragad az utca és a város idegessége, s ez döntően befolyásolja későbbi lépéseit, cselekedeteit. Bizalmatlanná teszi az embereket egymás iránt az egyre növekvő kriminalitás. A közbiztonság jelentós megromlása olyan rossz közérzetet eredményez, amit nem könnyű feldolgozni gyülekezeti tagjainknak sem. A fővárosban látványos módon szétnyílt a gazdasági olló. Jóllehet van egy igen gyorsan és jelentősen meggazdagodó réteg, de a többség - s ehhez tartoznak evangélikusaink is - elszegényedett. A középréteg is lefelé csúszott. Ez az anyagi bizonytalanság lelki megkeményedést hoz, és az Isten-bizalom helyett önbizalomra motivál. Nem számíthatok másra, csak magamra, nem bízhatom másban csak önmagamban. A fővárosban fokozottan érezhető a félreértelmezett szabadság hatása. Az idegen hatalom több évtizedes elnyomása deformálta az emberek gondolkodásmódját. Az 1989-ben megkapott szabadságot úgy értik, hogy mindenhez van joguk, mindenbe van beleszólásuk, de eközben megfeledkeznek arról, hogy mennyi kötelességük is van.