Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

Hafenscher Károly: Non nova - sed nove (szerkesztői előszó)

megjelenéséhez kötődik, és ez mindig igazodási pontunk is. Szavunk és tettünk a 20. század végén és a 21. század küszöbén jézusi korrekcióra szorul. Hibáinkat Jézus szerint kell javítanunk, és Hozzá alkalmazkodva kell megelőznünk torzulásainkat. Ebben a Hozzá fordulásban kell és lehet legitim módon és ilyen eszközökkel rendbehozni, amit elrontottunk. AReformációnem egyszerűen visszatérést jelent 16. századi nagyrabecsült őseinkhez, hanem azt, amit ők is vallottak, ugyanis Jézus Krisztushoz akartak igazodni és egyedül Hozzá: Solus Christus! Ebben a reformációi magatartásban válunk újra krisztiánussá. Non nova sed nove. Luther sem volt „lutheránus" a szó helytelen értelmében, krisztiánus volt, Krisztus követője. Ez a Krisztus-központúság az igazi lutheri örökség. Ebben kellene római katolikus testvéreinkkel versenyre kelni. Nem egymás ellen, hanem egymás mellett, de egy irányban. Nem egymással szembefordulva, nem is háttal egymásnak, hanem Krisztus felé haladva. Négy és fél évszázados különvált múltunkat természetesen nem kell felednünK. Ami érték, őrizzük meg. Ami bűn, azt valljuk be. De mindenképpen arccal Krisztus felé. Nincs unióról szó, nem kell félnünk egymás felszippantásától, strukturális egységtől. Ami megtörtént, megtörtént, nem kell feladnunk felekezeti identitásunkat, de szabad felfedeznünk egymásban a testvért. Kari Rahner írja (magyarul is olvasható a jeles jezsuita A hit alapjai című könyvében a következő néhány sor - mintha csak azt mondaná, menthetetlenül egymás sorsa lettünk): „Az evangélikus kereszténység valóban hozzátartozik saját római katolikus történelmi létezésünkhöz, nem térhetünk ki előre, puszta létével konkrét kérdést intéz hozzánk", sőt: „a római katolikus egyházfelfogásunknak elfogulatlanul kell elismerni, hogy az új kor katolikus egyháza nagyon sokat köszönhet az evangélikus kereszténységnek. Történelmileg nézve el sem tudnók képzelni a katolikus kereszténység konkrét valóságát egy olyan történelmi helyzeten kívül, amelynek hatásos történelmi tényezői közé ne tartoznék az evangélikus kereszténység is". Majd: „A keresztények sokkal mélyebben egyek mint nem egyek, habár igazi és jelentős a különbségük is", később: „ki kell jelentenünk, hogy ami egyesít bennünket a hitvallásban, az alapvetőbb, döntőbb és az üdvösség szempontjából fontosabb, mint ami elválaszt... Feltétlenül lehet pozitív hatása az evangélikus teológiának, az evangélikus kereszténységnek és az evangélikus egyházaknak a katolikus egyházra is, amikor a kereszténység végső, igazi elvéhez és mozgató erejéhez próbálnak visszatérni" (390 kk). Tudom, hogy nem mindenki Kari Rahner a római katolikus egyházban, de vallom, hogy ez a hang figyelemre méltó egymás értékelésében. Keresztény józanságunkhoz tartozik annak felismerése, hogy a másik testvér mellett kell élnünk. Bizonyos, hogy ma újra végig kell gondolnunk a másikhoz való viszonyunkat, sajátos hangsúlyainkat megtartva, kialakult felekezeti életgyakorlatunkat megbecsülve, értékeinket továbbadva a következő nemzedéknek, de már többé nem testvérháborúban. Kérdések ágaskodnak: Nem áruljuk-e el így őseinket? Nem feledkezünk-e meg mártírjainkról? Nem adjuk-e fel azt, amiből pedig nem engedhetünk? Marad-e valami önálló, sajátos mondanivalónk? Komoly kérdések ezek a század, sőt ezredforduló közeledtével hazánkban, Európa-szerte, globálisan. A Reformáció ajándékára emlékezve vállalnunk kell a kérdések megválaszolását. Ugyanakkor a másik irányban a Reformáció másik, klasszikus ágához, a református egyházhoz nem kötődünk-e ezer meg ezer szállal? Pillanatnyi vitás kérdések vagy saját gondjainkra rámeredésünk feljogosít-e különállásra, elhúzódásra, elidegenülésre? Semmiképpen! Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy előkelő idegenekként egymás mellett érjünk csupán és nem valóban egy család tagjaiként? Bizonnyal nem! Nemzetközi tapasztalatok alapján írom, nehéz megmagyarázni külföldi protestáns testvéreinknek, hogy miért hűvös a viszony a két testvér-egyház között (Németországban, Hollandiában, Franciaországban, Észak-Európában, de még a szomszédos Ausztriában is).