Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.
A reformáció népe ma - Fabiny Tibor: A vajtai teológia „mint a lutheránus teológia korrektívuma"
illetve el tudtam mondani. Van-e értelme annak, hogy ismételjem önmagamat? Úgy töprengtem, s már majdnem elhárítottam magamtól a felkérést, mialatt a nyár folyamán éppen S0ren Kierkegaard A keresztény hit iskolája (Atlantis, 1998) és Dietrich Bonhoeffer Követés (Evangélikus Sajtóosztály, 1996) című munkáit olvasgattam szellemi-lelki építő táplálékként. Miközben e két nagyszerű teológus gondolatait forgattam magamban, hirtelen feltűnt nekem, hogy milyen sok hasonlóság van Kierkegaard, Bonhoeffer és Vájta Vilmos teológiai gondolatai között! S ekkor eszembe jutott, hogy éppen a Credo II. évfolyamában (1996/1-2, 8-12 1.) jelent meg egy Vajta-tanulmány „A lutheri teológia - mindig korrektívum" címen. (Áz eredetileg a Lutherische Monatshefte 1983. évi 11. novemberi számában német nyelven publikált cikket Gombocz Eszter fordította magyarra.) Nézetem szerint e cikk a szellemi rokonság elméleti megalapozása, hiszen Kierkegaard, Bonhoeffer és Vájta egyaránt az egykori teológiai felismerések egyoldalúsításai ellen szólaltak fel. Kierkegaard a múlt században azt a meghökkentő' és megbotránkoztató igazságot kiáltotta a világba, hogy a „A kereszténység kiirtotta a krisztushitet, anélkül, hogy tudna erről, következésképp, ha van valami teendő, hát meg kell próbálnunk visszajuttatni a krisztushitet a kereszténységbe." (A keresztény hit iskolája, 48 1.) Bonhoeffer pedig arra mutatott rá, hogy a „drága kegyelem" nagyszerű reformátori felismerése „olcsó kegyelemmé" silányult a „hit által-Isten kegyelméből-ingyen" eszméjének félreértése kapcsán. Az „olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat,... követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem... Adrága kegyelem Jézus Krisztus hívása... Adrága kegyelem az evangélium (örömhír!), amelyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért mindig imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell. Drága, mert követésre hív, kegyelem mert Jézus Krisztus követésére hív, drága mert az ember életébe kerül, kegyelem, mert csak így ajándékoz életet..." {Követés, 27 1.) Aligha lehet véletlen, hogy Vájta is éppen Kierkegaard kapcsán látja a lutheri teológia lényegét „korrektívum"-nak, azaz „igazítás"-nak. Talán nem túlzás az a megállapításunk, hogy a vajtai teológia magának a „lutheránus teológiának" is a korrektívuma abban az értelemben, amennyiben minden igazi és jó teológia végeredményben mindig korrektívum. Nos, ez a kiváló tanulmány nem került bele a válogatásba, s ezt a motívumot sajnálatosan a fent említett előszómból is kihagytam, s így - most önmagamat is korrigálva - e „recenzió" keretében mintegy hézagpótló kiegészítésként először kifejteném, hogy mit is jelent a „teológia mint korrektívum" kierkegaard-i és vajtai fogalma, s majd e gondolat jegyében „újraolvasom" az Amíg időnk van néhány tanulmányát. Kezdjük azonban Lutherrel! Luther a 119. zsoltár magyarázata kapcsán írja, hogy „Ha... valamit egyszer már megértettünk, fennáll a veszélye annak, hogy a lélekből ismét betűvé lesz, ha nem értjük meg és nem sajátítjuk el újra... Ha lélek betűvé is lesz, a betűnek újra lélekké kell válnia" (idézi Luthertől Gerhard Ebeling Luther című könyvének „Betű és lélek" című fejezetében - Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 1996.). Valóban akár egyéni, akár egyháztörténeti egykori hitfelismeréseink (Jelek") az idő múlásával kísérteties könnyedséggel megkövülhetnek, és „betű"-vé válhatnak. Az egykori reformátori hitfelismerések „korrektívum"-ok voltak, s ha a részfelismerések a későbbiek folyamán az egész helyét kezdték betölteni (vö. „kánon a kánonban"!), akkor a korrektívum (igazítás) normatívummá (szabályozás) vált, vagyis a korrektívum önállósodott. S ezt az „önállósodott korrektívumot" nevezte Kierkegaard a „legrafináltabb felvilágosodás és pogányság" megnyilvánulásának. (Vájta Crecfo-cikk, 8 1.) Alutheri teológia mint korrektívum azt jelenti, hogy azonosulunk minden idők egy szent katolikus és apostoli egyházával, s az „antiegyházzá" vált kinövéseket (legyen szó „romanizmus"-ról, „pápizmus"-ról vagy akár „lutheranizmus"-ról!) le kell borotválni. Mert bizony a lutheri tanítás is megmerevedhet, öncélú tanrendszerré, önmagát „büszkén" ünneplő egyházzá válhat! (Gondoljunk csak „az
