Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció kulturális értékei - Mányoki János: Falusi iskolák becsülete

Másrészt azt is látnom kellett - noha még nem értettem -: a jószándék és a tapasztalat sem elég, hogy egy rossz politikummal súlyosbított átmenetiség zűrzavarában fogódzót nyújtson. Mert korábbi történelmünkből nem volt használható párhuzam, és mert a szegénység - éppen úgy, mint a harag - rossz tanácsadó. Tévedés, majd öregkori meghasonlás következett, amelynek súlyát egy jobb sorsra érdemes ember szenvedte. Most őrá gondolok vissza: én már csak ilyen meghasonlott állapotában ismerhettem evangélikus tanítót... Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Falumbeliek! Mindenekelőtt köszönöm a meghívást; egyben bocsánatukat kérem, hogy nem vagyok ott a jubileumon. Remélem azonban, hogy a levél részben pótolni fogja a távollevőt. Nyugodt lelkiismerettel mondom: erősen kötődöm a szülőföldemhez. Nem biztos, hogy mindig boldogító érzés. Amikor otthon vagyok, úgy rámnehezedik a múlt, hogy szinte nyom. Kínosan tapasztalom, hogy a faluközösség, amely a hatvanas években - minden elnyomás és szegénység ellenére - még létezett, mennyire szétesett mára. Nem derűs a jelen. A lakosság alaposan megfogyatkozott: a századelő óta ezerrel, amióta az általános iskolát elvégeztem, négyszáz fővel csökkent. Aztán ott van az elöregedés, vagy az emberanyag más természetű romlása. Azon is elszorul az ember szíve, hogy a múlt század elején a magyar magasirodalmat még falvakban - Niklán, Kemenessömjénben, Széphalmon - művelték; ma pedig a falusi - bizonyos értelemben - annyit jelent, mint hátrányos helyzetű. A magyar szellem két nagy tartományát: a paraszti és a nemesi kultúrát szétmarta az újkor. Márpedig Kajár, s talán méginkább Kispéc bennük létezett. Úgy látom, hogy falvaink egyre kevésbé találják helyüket. A mezőgazdaság gondjait megoldhatják, üdülőfalukat is csinálhatnak, de az a falu, amely évszázadokon át a magyar kultúra alapja és forrása volt, az a falu nem lesz többé. Lehet valami más - adja Isten, hogy legyen! -, de mi most egy község háromszázhuszonöt esztendős iskolai múltjára emlékezünk: tehát a múlt van a szemünk előtt. A szónak mélyebb értelmében: mindinkább befejezett múlt. És ebben a múltban - vékony szeletként - ott van saját gyermekkorom. Talán nem tanulság nélkül való, ha most erre gondolok vissza. Bizonyos szempontból páratlanul szerencsés voltam. Olyan különböző és tartós hatások értek, amelyek aztán egész életpályám alapját képezhették. Ott volt az iskola - s most hangsúlyozottan ideértem a napközit és a délutáni foglalkozásokat. Szűkebb csoportban, vagy napköziben a tanár és a diák között könnyebben alakul ki személyes kapcsolat - ennek jótékony hatását éreztem. Ott volt a szülői ház és a rokonság - egy régi famíliának mindig megvannak a szokásai, hagyományai: lakodalom, keresztelő', temetés, névnap, disznótor, búcsú, konfirmáció. Másrészt otthon sok jó könyvünk volt, és anyai öregapám sokat mesélt: a családi visszaemlékezés száz évnél hosszabb időre nyúlt vissza. Megemlítem az apai öregapámat: pénzgyűjteményét - amely falusi viszonylatban igen ritka volt - gyakran nézegettem. Ott volt a templom és a parókia. A közel kétszáz éves fenyőgerenda mennyezet alatt régi magyar, német és „tót" istenes énekek ivódtak belém. Egy gyermek szintjén vívódtam hit és hitetlenség között, de az ősi magyar protestantizmus levegője belém áradt. Mellesleg a parókián egy kicsit németül is tanultam. Ott volt a római katolikus plébánia: szerettem a hangulatát. Az idősebb kedvesnővér zongorázni tanított. Már nemcsak hit és hitetlenség, hanem katolicizmus és protestantizmus vitája is megérintett.