Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.

1848 - Harmati Béla: A „hontisztelet" spiritualitása

megfeszítve, minden lárma, sárral-dobás, kövekkel hajigálás, s vágás ellenére is rettenetlenül s egyenest menni czélomhoz, mely - az élő Isten látja - semmi egyéb, mint lelkembül kivonni végre azon fájdalmas tövist, melyet honom nyomorult állapotja döfe oda..." (Stádium) Arany János Széchenyi emlékezete című versében így búcsúztatja Széchenyit 1860-ban, halála után: ...Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: „Elvész az én népem, elvész - kiálta Mivelhogy tudomány nélkül való." S mig kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtó az oltár szövétnekét.... .. .Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl: Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint az időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik... . Az idézett gondolatok mögött fölsejlik a kor megértéséhez nélkülözhetetlen romantikus életérzés, a felvilágosodás nyomán meghirdetett és először a francia forradalomban, majd aXLX. században kiteljesedő „Szabadság-egyenlőség-testvériség" ideálja. Eötvös József emlékbeszéde így rajzolja elénk Széchenyi alakját: „...nem volt férfiú, ki a közélet pályáján megőszülve első fellépésétől élete végéig oly egészen érzelmeinek hatalma alatt állott volna, mint éppen ő..." Tévednénk azonban, ha a hontisztelet romantikus vonásait olyan lelkiségnek tartanánk, amelyik szalmaláng és csak a kor divatja, a „Zeitgeist" táplálja. A múlt század reformkorának hontisztelete együtt járt a haza, a kor, az intézmények és a közállapotok kritikai bírálatával azon cél érdekében, hogy a hon „ingadozás nélküli átvarázsolása" történjék modern állammá, Széchenyi kifejezésével „Hunnia minden lakosinak polgári életet adni" (Stádium). A kritika hangját szólaltatta meg még inkább Petőfi gúnyos verseiben a Patópálokról, Ausztriáról, a császárról-királyról. Kossuth is állandóan ostorozta kora politikai és gazdasági közállapotait. Különösen is sokszor kerül elő ezekben a kritikákban a magyar széthúzás, pártoskodás, egymás meg nem értése. „.. .Régen nyomta honunkat már a megbántott egek azon átka, hogy érteni, megfogni, egymást nem tudtuk, vagy nem akartuk..." (Széchenyi, Világ). Még markánsabban húzza ezt alá Wesselényi: „...Midőn a pártosság dühe forr s egymás ellen törekszenek a felekezetek (ti. a különböző társadalmi csoportok) holott együtt s egymásért kellene munkálkodniok: rontás, pusztítás uralkodik akkor, elvadult keblökben józan javítások vágya elnémul, kialszik az értelem világa s javítás, felemelkedés helyett bomlik, süllyed, hátramegy minden nemzeti jólét s műveltség." (Balítéletekről, 1834)