Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Friedrich Spiegel-Schmidt: Tudom, hogy él az én Megváltóm (Jób küzdelme Istennel, Istenért)
mondat végi jeleket.) „Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem, és eltörölnéd bűneimet. Még a hegy is szétomlik, ha ledől, és a kőszikla is elmozdul helyéről. A köveket lekoptatja a víz, a föld porát is elsodorja az ár. így pusztítod el a halandó reménységét." Jób tehát a 16-17 versekben még boldogságos álmát szövögeti, a 18-19 versek pedig ennek a reménynek - a kegyetlen valóság általi - könyörtelen elsodrását bemutató képek. A 19/b vers teljes csalódottságában már Isten működését látja abban, hogy meggátolja az ember ilyen reményekbe való menekülését. Jób hite mégsem fogy el, továbbra is küzd Isten igazságosságának beigazolódásáért. A16,18-ban azt az óhaját mondja ki, hogy Istenhez szóló „segélykiáltása/üvöltése" ne némuljon el akkor se, ha meghal. Tartalmilag erről szól a 19,23-24 is, miszerint Jób szeretné a szavait lejegyeztetni, ólomba metszve, vagy kőbe vésve megörökíttetni, hogy ezekkel még halála után is válaszra bírja az Istent. A 16,19 vers az első kísérlet ennek az aggodalomnak az ószövetségi hitbizonyosság általi elcsitítására: „Most is van tanúm a mennyben." Bármi történjék is, ez mindig fogódzója marad a hitnek. Erre a hitbéli bizonyosságra támaszkodva (17,3-4) dacol mind szörnyű sorsával, mind pedig barátainak minden megértést nélkülöző szavaival. Ebben a hitbizonyosságban gyökerezik a 19,25 helyesen értelmezett verse, amivel végre foglalkozhatunk. Mert az, amit a 16,19 a tanú szóval, a 17,3 a kezes szóval adott vissza, azt itt megváltónak nevezi az írás. Ne zavarjon bennünket, ha számunkra egy természetesen Jézus által megszentelt és kizárólag vallásilag értelmezhető' szónak a nyelvi gyökereit kezdjük el kutatni. Legfeljebb az történhet, hogy ettől kezdve mélyebben megértjük a szót, mégha egy ilyen vizsgálódás nagyon racionális vállalkozásnak tűnik is. Mint megannyi, később csak vallásos használatra lefoglalt szó, az goel héber szó, amit Luther Megváltónak fordított, a jogi nyelvből származik. Az ószövetségi törvényben a megfelelő ige, a gaal = váltani azt az egész tulajdonjogban annyira fontos funkcióit jelöli, amely az elszegényedett férfit arra képesíti, hogy földbirtokát - ami Isten ígéretének Földjén, és így Isten népén belül is örökrésze és ezáltal a vallási életre is hatással van - újra megválthassa. (IV. Mózes, 25,14) Ha ezt az ő helyében legközelebbi rokona teszi meg, akkor eztgoeZ-nek nevezik (IV. Mózes 25,25). Hasonlóképpengoel-nek nevezték aztán azt a fivért is, aki Mózes törvénye (V Mózes 25,5-6) értelmében házas, de örökös nélkül meghalt fivérének „nevet" kellett, hogy „támasszon", amennyiben özvegyének az ún. levirátusi házasság kötelékében fiút nemz, így váltva meg őt a nemzetség kihalásának átkától. Rúth könyve, amely gyakorta használja ezt a szót, ugyanakkor tanúsítj a azt is, hogy fivér híján ez a funkció a legközelebbi, vagy a másodfokú rokonra is átszármazhatott. Luther itt (Ruth 2,20; 3,9; 4,1-8) agoel szót örökösnek fordította, mivel ez Ruthot férjének hátrahagyott vagyonával együtt mintegy megörökli. Ennek megfelelően a gaal ige fordítása itt megörökölni lett. Ebből nem tűnik ki eléggé, hogy itt tényleg a tulajdonos nélküli föld megváltásáról volt szó, ami, miképp a 4,5-ból is kiderül, épp azáltal valósult meg, hogy a föld átvevője egyúttal az özvegy Ruthot is feleségül kellett, hogy vegye és vele a megholt férjnek „nevet" kellett „támasztania". A Példabeszédek Könyvének 23,10-11 versei figyelmeztetik a védtelen árvák jogainak eltipróit, hogy azoknak, akiknek tulajdonuk védelmében nincsen goel-jűk ezen a földön, maga az Isten a hatalmas goeZ-jük, ügyvivőjük és szószólójuk. Ézsaiás 41,14 magát Istent nevezi Izrael Megváltójának, az ellenségtől, és így a félelemtől való megszabadítónak is. Ő fogja, a szó régi, jogi értelmezésének megfelelően, kiváltani Izraelt az őt fogvatartó erős ellenség - a babilóniaiak - hatalmának túlerejéből. (Ézsaiás 43,14; 44,6; 44,24; 47,4; 48,17; 49,7; 49,26; 54,5; 60,16) Ha Ézsaiás 63,16 azt mondja hogy a „Megváltó" ősidők óta Isten neve, akkor bizonyára az egyiptomi elnyomás alóli megváltás alapvető üdvtörténeti eseménye lebeg a szeme előtt, a rabszolgaságból való kiváltás kifejezett cselekedete.
