Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Kulturális figyelő

Apró gyarlóságaink Prokop Péter: Pukkanó buborék. Jel Kiadó, 1996. Prokop Péter, a Rómában élő pap-festőművész, ha tollat vesz a kezébe, ugyanazt műveli, csak szavakban, gondolatokban, amit festőként. Színfoltokból, mozaikkockákból állítja össze könyveit, és leplezetlen őszinteséggel. Mégis mintha kevés volna neki a kép, a hírmondás a világ apró, emberi gyarlóságairól. Ezek a gyarlóságok valóban aprók, s ezek közül nem hiányoznak Prokop Péter gyarlóságai sem - rendetlensége, lustasága, becsvágya, a festészetére büszke ember öntudatos fellángolásai -, de mert emberiek, részesülnek a megbocsátó szeretetben. Mert Prokop Péter, a festő-író és ember leplezetlenül egy, és eggyé teszi mindezt Istenünk, olykor a hitünk gyengesége, túlzott reményünk, szeretetünk tökéletlensége. Holott törekszünk hitünk növelésére, reményünk erősítésére, szeretetünk tökéletesítésére. Az emberre, a rajta kívül állóra úgy tekint, hogy önmagát lássa bennük. Máskor mint a lepkegyűjtő nézi őket gyűjteménye üveglapjai mögött. De a kifeszített szárnyúak is ő! Es ebből makacsul nem enged, legyen az egy „tanyasi kontár, falusi templomszolga", aki valóságos botrányt kavar azzal, hogy a mise végén elfújja a gyertya lángját Erzsike, a római szentistvánház nővére orra elől. Máskor egy emberi gesztusban az angyali jelenlétet érzékeli, holott semmi más nem történt, mint az: valaki felismerte a villamoson, mire van szüksége a visszaemlékezőnek, abban a pillanatban. A tisztaság és örök megtisztulás a Pukkanó buborék című utolsó Prokop-kötet írásainak visszatérő motívuma, mint az az egyszerű tény: szükségünk van egymásra, ne menjünk el közönyösen egymás mellett, merítsünk erőt a hithez az egymásban, a másik emberben meglátott gyengeségből, mert ez vezethet saját gyengeségünk felismeréséhez. Csak azért keressük mások szemében a szálkát, hogy a magunkéban meglássuk a gerendát. Ezt olykor sajátos hanggal éri el. Ilyenkor írásaiban a konkrét áttételessé válik. Metaforává. Ezek a metaforái olykor kegyetlenül nyersek. Látszólag mintha antiirodalmat művelne velük Prokop Péter. De ez az antiirodalom, mihelyt metaforikus értelmet kap, nyomban ironikussá, így irodalommá válik. Mint a peches emberről szólóban: „A peches mindenben az. Fönt jobbról, lentről meg balról rohad ki fogsora. Harapni vele képtelen. Nem egymásra, hanem lukra csap ellentétes ham-ham-darálója." Ha elszakadunk a fogaktól, és a lelkiekre gondolunk, a féloldalas szeretetre, csökött tisztánlátásra, eltorzult véleményre, már többet látunk a nyers mondatok mögött. Máskor a kalmárokat templomból kiűző Krisztus indulatával ostoroz, mint Kókai József gyászjelentóje olvastán: „Halotti jelentésére miért biggyesztettétek csúfságul: tiszteletbeli főesperes. E fából vaskarikára, mely csak porhintés, de semmi valós értéke nincs, nem volt szüksége végig tiszta lelke emlékének. Vagy gúnyból aggattátok rája: csak ennyire, azaz semmire se vitte érdemes élete." De profánul szent, ahogy a legendákról ír: ,A legenda igaz volt-e vagy sem, élt-e a szent vagy nem, az utókor számára történeti ténnyé erősödhet. Legalábbis eredményeiben: fölépült a templom, működik a kórház, virul a kolostor. Az elhívésig ismételgetett nem valós eseményre tódul a zarándoksereg." Mint igaz pap, egy mércével mér: „Hajnali kettőkor ébred a csuhás, imára dörzsöli szemét. Még egyszer ráfordul a férfi a magát kínáló nő testére. Ugyanabból az emberfajból kétféle boldogságkereső." Olykor sajátos indulati-gondolati hullámzással ír, hogy önmagában - és így olvasóiban - rendet teremtsen a belső rendetlenségben. Ilyen az egyik, az átlagosnál hosszabb lélegzetű írása. „A madárijesztőnek is - kezdetű, melyet így folytat: - idővel fejére ülnek a varjak. Olykor még váltunk jegyet a cirkuszba, hogy el ne felejtsük a bohócokat. Ébren tartsuk a magunk clownságának veszélyeit." Majd váratlan fordulattal az ünneplésre, virágvasárnapra tér rá, a Szent Péter bazilikára: „Az ünnepléseknek föladata életünkben, hogy hatásuk tovább segítsen. Aki sok tavasz óta itt él a Colonnádok szomszédságában nem igen jár már a szerdai fogadásokra. Rembrandt Éjszakai őrjárata előtt székén bóbiskol a fizetett fölügyelő. Elfásul az érdeklődési kedve, eltunyul az imádkozó áhítat is. Aki először vagy életében csak egyszer találja magát az oszlopsor feledhetetlen színpadháttér ölelésében, nyilvánvaló, hogy föllobban lelkesedése. (...) Bőven akad szenzációra éhes turista, aki tolakodva tapossa az útjába akadályozó lábakat. Kellenek a fakor-