Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Praznovszky Mihály: Mikszáth a végvárakban

nősen saját közvetlen felmenőit jegyezhette meg, hiszen szépapja Mikszáth Sámuel, János és Dániel testvérével együtt a tudós lelkészek sorát gazdagította. Hazai iskolázás után mindhárman külföldön, Wittenbergben, Jénában folytatták tanulmányaikat, s mindhárman Nógrádban telepedtek le. Művelt, olvasott, a tudományokkal, s olykor a szépirodalommal is kacérkodó emberek voltak, noha kimagasló jártasságot egyikük sem árult el. Annál szorgalmasabban és becsületesebben végezték lelki szolgálatukat, s lettek nemcsak a famíliának, de a rájuk bízott lelkeknek is megbecsült pásztorai. Érdekes viszont, hogy a szépapától kezdve megszakad a közvetlen ősök között az egyháziak sora. Ettől kezdve gazdálkodó, vállalkozó szellemű ősök következnek, kocsmabérlők, mészárszéket árendálók, birtokon gazdálkodók. Mikszáth nagyapja költözött Nagykürtösre, majd az író apja házasodott be Ebeckre feleségül véve Veres Máriát, s végül közös útjuk már Szklabonyára vezetett. Ez az igyekvő, mindig újat próbáló, valóban vállalkozó szellemű családi magatartás vette rá a szülőket is, hogy fiúkat magasabbra emeljék, s bizonyára a családi legendárium és példák sora mondatta velük, hogy a felemelkedésnek az egyetlen járható útja a tudás, a tudomány, s ezzel együtt az iskola. Ez volt Mikszáth számára a legnagyobb lehetőség és egyúttal életre szóló, meghatározó élmény. Két olyan evangélikus iskolának is tanulója volt, amelyek szellemiségükkel térben és időben egyaránt befolyásolták szűkebb és tágabb környezetüket. Rimaszombat és Selmecbánya. A magyar művelődés majd minden ága számon tartja azokat a kiváló személyiségeket, akik e két iskolában nevelkedtek, s akik gazdag életművükkel a nemzeti megbecsülés halhatatlanjai lettek. Petőfi Selmecen, Holló Barnabás Rimaszombaton, hogy csak két nevet említsünk a jeles diákok hosszú névsorából. Mikszáth Kálmán szeretett tanáráról Fábry Jánosról emlékezvén, a rimaszombati iskolát végvárnak nevezte, „amelyekben a magyar levegőt lehetett szívni". Tanáraik révén lettek ezek az intézmények a lélek erősségei. Ezek a pedagógusok voltak „az utolsó generálisok, akik titokban hadsereget nevelnek, ügyes politikusok, akik óvatosan, nagy furfanggal belecsepegtetik a rideg, száraz tananyagba azokat az édes érzéseket, amelyekből a hazaszeretet lombosodik ki, bűvészek voltak, akik úgy tudják mutogatni a múltat, hogy benne látszik kidomborodva a jövő, próféták voltak, akikben a hit nem szétfoszló ábránd, hanem élőfa, mely gyökereit beleereszti a fogékony gyermeki szívekbe". Amikor a tíz esztendős Mikszáth belép a rimaszombati iskolába, az intézmény sem sokkal idősebb. Az 1853-54-es tanévben nyitotta meg kapuit az akkor egyesült helyi református és a közeli osgyáni evangélikus gimnázium. Külön-külön természetesen mindkét iskola jelentős történelmi múltra tekinthetett vissza. S legalább ilyen történelmi súlyú eseményekkel a háta mögött állt össze a tanári kar. Keményfejű magyarok voltak jellemezte őket az író. Nagyobbrészt fiatalok, harmicas éveik elején járók, de egy nemzetet próbáló honvédő harc minden tapasztalatával, hitével és az újra talpra állás elszántságával szívükben. A már említett Fábry János tüzérként harcolta végig a szabadságharcot, s természettudományt tanított az iskolában. Baksay István a történelem tanára volt, ötvenhárom (!) évig tanított egyfolytában, ebből negyven esztendőt Rimaszombaton. Mikszáth nagyon szerette, gyakorta emlékezett meg róla. Neki dedikálta némi túlzással, de diáki szeretettel és hálával, a Jó palócok gyönyörű díszkiadású példányát e sorokkal: „Szeretett tanáromnak, akinek köszönhetem, hogy író lettem." Szeremley Károly ugyancsak 48-as tüzér volt, ő a görög nyelvre oktatta a diákokat. S akkor még nem is említettük az igazgatót, Terray Károlyt, aki tankönyvíróként, filozófusként és pedagógiai szakíróként is jelentőset alkotott.