Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Bácskai Károly: Megvigasztalt vigasztalók
ássák alá addigi munkáját, akinek tulajdon munkatársaival is meggyűlik a baja, mert féltékenyek arra, hogy a pogányokhoz is elér az evangéliummal. Pál apostol mégsem boldogtalan. Ilyen az élete, de ez az élet megvigasztalt, kiegyensúlyozott élet. Halálközelben is. Megvigasztal az Isten, hogy azután én is tudjak vigasztalni. Ez Pál apostol erejének, ez gyülekezetépítő lendületének, ez igehirdetésének is a titka. Megvigasztalt vigasztaló, hogy az egyház, a gyülekezet is megvigasztalt vigasztalók közössége. Még a hitben megingathatatlanoknak is szükségük lehet vigaszra, vigasztalásra. Nincs perfekt, tökéletes keresztény, ahogy a kereszténységről sem mondhatjuk, hogy tökéletes. A megtérés sem csupán egyszeri esemény, alkalom, hanem életünk folyamán szüntelenül vissza kell térnünk az „első szeretethez", ahogyan Pál is e szakasz elején visszakanyarodik Istenhez, a Vigasztalóhoz, minden vigasztalás forrásához. Saját nyomorúságára gondol talán, vagy a körülötte élő keresztények kínjaira, akiknek oroszlánokkal kell megvívniok. A római cirkuszokban vadállatok elé vetették őket. Sokan vértanúi lettek e kegyetlen kornak. A gyülekezetek és a saját vérző sebeit kötözve hitvallást tesz az apostol a vigasztaló Istenről. Áldott az Isten! Ki lehetett ezt mondani abban a helyzetben? Pál ki tudja mondani és ez lett a nyitánya, a szenvedők felé irányuló captatio benevolentiae-je levelének. „Áldott az Isten, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban." Ki tudjuk e mondani a magunk fáradozásai, megverettetései, vesződségei, virrasztásai közepette? Lehet-e, van-e ilyen nyitánya panaszainknak: Áldott az Isten? Tudunk e Róla hitvallást tenni, ha életünk sajkája hajótörést szenved és a hullámzó habok között, igyekezve a felszínen maradni, kapkodunk a romjai, roncsai után. Betegágyon, kórházban vigaszra vágyunk csupán, vagy vigasztaljuk e magunk is a mellénk lépőket, akik talán nálunk is jobban kétségbe vannak esve? Tudunk-e megvigasztalt vigasztalókként élni és alkotni a magunk helyén és helyzetében? „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!" Ma, egy vigasztalan társadalomban nekünk, keresztényeknek Ézsaiás prófétával együtt a vigasztaló Istenről kell beszélnünk, bizonyosságot tennünk. Nem úgy, mint Jób barátai, akik üres frázisokat pufogtattak, míg amaz a földön ülve egy cserépdarabbal vakargatta viszkető sebeit, de hittel, de mindig Isten nevével kezdve a mondatot. Úgy, mint akik tudják, mi a szenvedés, és úgy, mint akik tudják, mi a valódi vigasztalás, mert maguk is megvigasztaltattak. E nélkül a „tudás" nélkül a legszebb szó is vádként hangozhat, e nélkül kinyújtott kezünk sohasem éri el a másik embert, e nélkül a barátság sem több értéktelen szánalomnál. Mert vigasztalni igazán csak megvigasztaltan lehet. Hitvallást mondani csak hittel, bizonyságot tenni, meggyőzni, misszionálni csak bizonyossággal, meggyőződéssel, küldetéstudattal lehet. János evangéliumának tanúsága szerint Jézus így bíztatta tanítványait: )r A világon nyomorúságotok van, de bízzatok, én legyőztem a világot." Vesztesnek látták mégis, amikor meghalt. Tanítványai számára ez volt a legnagyobb nyomorúság: Jézus, a Mester nincs többé! Feltámadása megmutatta azonban: szava igaz, ő mégiscsak győztes Krisztus, Christus victor, Christus triumphans. „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" Erről a feltámadott, győztes Úrról vall maga Pál is, ugyanennek a gyülekezetnek írott másik levelében. (lKor 15) Az az apostol, akinek sorsa nem a győzelmek felé mutatott, de a szenvedések felé, akinek teológiája nem a dicsőség teológiája volt, a theologia glorie, de a kereszté, a theologia crucis. Ez a kereszt azonban harcmező volt, melyen örök diadalt aratott a halál felett az élet. így lehet a kereszt teológiája mégis egyben a győzelem teológiája. így tudja egy beteges, sokat szenvedett, két keze munkájából élő szolga, prédikátor, mégis ezzel kezdeni
