Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Ittzés Nóra: Szabadság hőse és bohóca(Kosztolányi: Esti Kornél éneke, verselemzés)
A paradoxitás, amely Király István szerint Esti Kornél meghatározó jegye 6 , a versben legnyilvánvalóbban a szóhasználatban érhető tetten. Határozott antonímák (minden-semmi, hamisigaz, fölszín-mélység) és egymástól távolabbi, mégis ellentétes hangulatú szavak (fáj-vigasz, táncol-botol) során át - gyakran a rím összecsengésével meghökkentőn fölerősítve őket (röpköd-köpköd), vagy jelzős szerkezetté sűrítve az ellentmondást (bölcs kéj, mélységek látszata) -jut el Kosztolányi a vers középső szakaszáig, amely a vers elején és végén megjelenő, végletessé, szinte kozmikussá fokozott ellentét (minden-semmi) mellett a vers középső pillérét jelenti. Ez a szakasz több sajátossága miatt is külön egység, s más eszközökkel, de a vers már idézett záró versszakaihoz hasonlóan fölerősíti a halál-motívumot, szétválaszthatatlahul összekapcsolva azt a művészet legbensőbb lényegével. Elválik ez a szakasz a többitől az igehasználatban is. A második személyű állítmányok helyett harmadik személyűek jelennek meg (az egyetlen többes szám első személyű ige - tudjuk inkább érthető az általános alany hordozójának, mint valódi első személynek), látszólag eltávolodva ezzel a személyestől. Ugyanakkor a föltoluló indulatszavak (jaj, ó), a jaj megismétlése főnévként, s a szinonimáinak vagy melléknévi párjainak tekinthető erőteljesen tragikus színezetű, halál-idéző szavak (seb, halál-arc, kín; vérző-heges, hörgő) a személyes érintettség intenzitásáról tanúskodnak. Az ellentéteket, a paradoxonokat Kosztolányi itt nem egyszerűen fölvillantja, nem pusztán egymás mellé, valamilyen mellérendelő szerkezetbe helyezi. Mondatpárhuzamokban halmozza őket, játszik velük, egymás tükörképévé fordítja őket, akárcsak a vers nyitó-záró ellentétpárját. A minden-semmi esetében bonyolultabb grammatikai formában, itt a vers középső szakaszában egyértelműen alany-állítmányi szerkezetekben vallja szétválaszthatatlanul, lényegileg összetartozónak, éppen paradoxitásukban a lét legsajátabb sajátjának könnyű és nehéz, sekély és mély ellentétét. Hiszen mi más lenne ez az emberi lét, mint egyensúlyozás, kötéltánc élet és halál, nevetés és tragédia határán. Valójában az önmegszólító verstípus darabja az Esti Kornél éneke, írtam. Itt a vers középső részében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a versindító megszólítás mégsem puszta szerepjátékkellék. Itt bukkannak föl a dal, a bátor dal szópárai, a művészeteket idéző szavak: bohóc - Watteau óta a művészlét emblematikus figurája, ellentmondások megtestesítője, nevettető és síró, játékos és komoly -, festék, álarc, mímel, rím. Szétbogozhatatlanul összekeveredik immár dal és költője, s nem lehet tudni, ki is a vers megszólítottja. Szavak zenéjében, játékos komoly füzéreiben eggyé, a másik éltetőjévé-hordozójává válik mű és művész, a szappanbuborék-létében semmi és a mégis minden, s már magáról a művészetről van szó. A halálosan komoly játékról, mely elviselhetővé csitítja „a lét elviselhetetlen könnyűséget". Jegyzetek 1 Orbán Ottó, i.m. 39. 2 Király István, Kortárs 1985/3. 110. 3 Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska 12-3. Utal rá Rónay László is, i.m. 257-8. 4 Németh G. Béla, i.m. 5. 5 Kosztolányi Dezső, Napló 36. 6 Király István, Kortárs 1985/4. 92.
