Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Ittzés Nóra: Szabadság hőse és bohóca(Kosztolányi: Esti Kornél éneke, verselemzés)
Az igei állítmányoknak csaknem felét kitevő egyes szám második személyű igék két kivétellel felszólító módban állnak, s jelentésük megengedi, hogy alanyuk, a te ne pusztán a dallal, a verssel legyen azonosítható, hanem magával a beszélővel, az érméi. A kettős eltávolítás mögött azonban (hiszen Kosztolányi és Esti - akinek nevében megszólal - azonossága és megkülönböztetése, egymásra vetülése és elhatárolása alapmotívuma, -játéka az Esti Kornélnovelláknak is; s a beszélő - ti. Esti - nem magához, hanem a dalhoz, a műhöz szól) nem nehéz fölfedezni a Németh G. Béla által önmegszólítónak definiált verstípust, „melyben a költő második személyben önmagát szólítja meg" 4 , s melyet ő egyértelműen egyfajta belső, egzisztenciális válság, a válsággal való szembenézés, számvetés, s a válságon való túljutás verseként ír le, s amelyet - ahogy mondja - tán jogosabb volna önfelszólítónak nevezni. Nem véletlen, hogy e második személyű, felszólító módú igesor vissza-visszatérő szava a légy, a létige, a vers elején és zárlatában a minden-semmi ellentét megfordításával külön is kiemelve. Ez a légy Kosztolányinál és József Attilánál is meg-megjelenik kései verseik e típusában. Kosztolányinál itt ezekhez a légy felszólításokhoz kapcsolódik az élj, amely az előzőekkel együtt egyfajta belső, egzisztenciális felszólítást fogalmaz: legnagyobb feladattá, ha tetszik, egyetlen feladattá téve magát a létet: Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek mert - isten engem - én is, én is csak addig élek. Ez az élek különösen is súlyos és hangsúlyos szavává válik az Esti Kornél énekének. A vers egyetlen egyes szám első személyű igéjeként fölerősödik a megismételt személyes névmás („én is, / én is") és a töredékes eskü-formula („isten engem") társaságában egy hosszú, szövevényes mondat végén. Mert valóban nincs itt másról szó, itt sincs másról szó, mint életről és halálról, az élet végességének sejtéséről-tudásáról, minden játék, látszat és könnyedség ellenére, sőt minden játékban és könnyedségben, az emberi lét legmélyebb nyugtalanságáról: arról a bizonyosságról, hogy minden a halál közelségében történik. „Jaj istenem, mennyire nem ismernek engem - a művészetem sem -, és menynyire szégyenlem, hogy egykor komolyan vettem néhány elismerő szót, melyből az tetszett ki, mintha értenének. Nem, ők nem értenek engem. Ők azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betűm a halál mélységéből sarjad. Ők nem tudják, hogy az én virágaim gyökerükkel a sírokba nyúlnak." 5 A Napló vallomásának nem mond ellent az Esti Kornél éneke sem. Itt talán rejtettebben van jelen ez a motívum, mint a Számadás kötet sok más versében: az Esti Kornél éneke ezt a belső nyugtalanságot, amelyről utolsó mondatai is tanúskodnak, elsősorban a minden rétegét átszövő ellentéteivel, paradoxonjaival teremti és hordozza.
